Reggel arra keltem, hogy víz van a sátorban. Hogy? Eddig a szabadban, a felhőszakadásban se áztam be. Akkor most hogy? Végiggondoltam. Előző nap az esőbeálló védwlmében ráérősen állítottam sátrat, de a tető imitt-amott beázik. Igen pont ott, ahol a sátor szellőzőnyílása. És este a sötétben nem ellenőríztem, csak raktam be a sok holmit. Felitattam a vizet, összepakoltam és ráérősen imdultam Sümeg felé.

A kereszttől pár méterre a másik oldalon ott volt a sarvalyi bélyegző. Bélyegeztem és mentem tovább. Hálás voltam, hogy betonúton mehetek. Eső után a reggeli lucsok olyan, mintha esne az eső. Így nem ázott tovább a bakancsom. Az eső néha pötyögni kezdett, de csak megmutatta magát és fellegei jótékonyan eltakarták a napot. Így kellemesen és gyorsan haladtam.

Az út jobbra elkanyarodott egy múrvás útra, ami felvezetetta Sümeg melletti kőbánya irányába, a magasfeszültségű vezetékek alatt. Az út végül a 84-es főút mellett tért be Sümegre. Végiggyalogoltam az utcákon, vásároltam a boltban, aztán kisétáltam az állomásra. A párom csak délután érkezik, addig özön időm van, mert villámgyorsan értem ide.

A nap hátralévő részét a vasútállomáson töltöttem. Írtam, nézelődtem, beszélgettem a bélyegzőhöz, vagy valamelyik hazatartó vonathoz befutó kéktúrázókkal.

Délután kijött az állomásfőnök és megkérdezte, hogy melyik vonattal akarok utazni. Mosolyogva mondtam, hogy egyikkel sem, csak a páromat várom, aki pont ekkor szállt le. Hívtuk a szállásadónkat, aki felvitt a hegyoldalba és egy régi pincéből kialakított vendégházba vitt, ahonnan mesés panorámya nyílt a tájra, a várra. A szállás kényelmes volt, a teraszon élvezhettük a tájat, a csendet, a természetet, de mindez a szoba ablakából is visszamosolygott ránk. 

A párom mint minden hétvégén bőségasztalt varázsolt elém. Ettünk, ittunk, összegeztük a hét tapasztalatait és ebben a szép környezetben tértünk nyugovóra. 

Falinda

Reggel gyűrötten keltem, mert az udvaron kiválasztott legegyenesebbnek tűnő sátorhely igen csak lejtősnek bizonyult, igy egész éjjel csúsztam lefele és tornásztam magam vissza. Korán keltem és úgy terveztem korán is indulok, de aztán a tanárokkal úgy elbeszéltük az időt, hogy a falut már rekkenő hőségben hagytam el. 

Álmos vagyok, nyúzott kicsit, a hőség már most elviselhetetlen, jó, hogy ma nem kell sokat mennem, fúj a szél és erdőben járok-kelek. Ma majd lassan botorkálok, sokat ücsörgök. 

Így indultam zalaszántó felé, de már Rezit elhagyva egy útelágazásban le is ültem pihenni. Órákig ücsörögtem itt. Az erdészek többször is elmentek mellettem, előszőr kiköszönve és elnézést kérve a porért, később már csak közönbösen elhajtva mellettem, mintha én is a megszokott táj része lennék.

Végül összeszedelőzködtem és elindultam. Többen is jöttek szembe, ki elgyötörve, ki lihegve, ki izzadtságban fürödve. Mi lehet ott? Aztán megláttam. Szép erdő, meredek leltő. Persze a szembejövőknek kaptató. Milyen kellemetlen az ilyen hőségben, még az árnyék ellenére is. Hálás voltam, hogy én itt, most lefele mehetek. A völgy nagyon szép volt, meg is csodáltam, meg-megálltam, nézelődtem. Aztán az aljnövényzet egyre sűrűsödött, ahogy haladtam kifele az erdőből. Végül az ösvény hirtelen szántóba torkollt és már benn is voltam Zalaszántón. Az utcában egy férfit kérdeztem meg hol a kút. Az iskola előtt van csap. Alig vettem észre. Vele szemben a boltban hideg üdítőt vettem, bélyegeztem. Amikor kijöttem egy férfi szállt ki a kocsijából és elmondta, ha kéktúrázom van egy rövidebb út fel a sztupához. Meghallgattam és úgy voltam vele, majd látom hogy bírom a kaptatót a hőségben. Benéztem még a templomba. Itt sem szenvedő feszület van a főoltáron, hanem az igét osztó Jézus. Ami meghatott, az az előtérben álló háborús halottak fényképeiből összeállított tabló. Életek a hatalomvágy markában elveszve. 

Ahogy gyalogoltam felfele a sztupához végig azon gondolkodtam rövidítsek-e. De nem volt rá szükség, ugyanis a térképpel ellentétben a jelek a rövid úton vittek fel. 

Fent megkértem a budhista árust, had tegyem a zsákom be hozzá, míg felmegyek leróni a köreimet. Kedvesen megengedte és adott füstölőt is. Elmondta hogy szokás körüljárni, de én a magam módján szerettem volna. Az alsó köröket a test tisztaságáért, a középsőket az érzelmek és gondolatok tisztaságáért, a felső kört a belső békéért, az utólsó kört az imamalmok megpörgetésével az imáim kiröppenéséért tettem meg. Amint lejöttem éreztem itt az egész eddigi utam összegződött és ima formájában szóvá tétetett. 

A pihenőben ettem és lazítottam. Fura fáradtság vett erőt rajtam, az asztalnál ülve elbóbiskoltam és nagyon nehezen vettem magam rá a továbbindulásra. 

A következő útszakasz könnyed lejtő volt, széles, murvás autóúton. Majd be az erdőbe, kaptató fel a Tátika-hegy felé. A bogarak olyan mennyiségben özönlöttek körülöttem, hogy alig láttam. Volt itt szembe repdeső kis légy, mérgesen szúrkáló szúnyog, vadászva lecsapó és fájdalmasan harapó pőcsik. Egy idő után már létezni se bírtam, csapkodtam veszettül és egyre feszültebb lettem. Az erdőben megreccsent egy fa, a madarak elriadtak, a fa dőlt, megállt. Én is megálltam, figyeltem hol van, merre dől. Újra reccsent, dőlt megint, aztán újra megállt. Gyorsan eljöttem mellette. Abban a pillanatban csak cselekedtem, de miután elhárult a veszély éreztem, túl akartam élni. A veszély keltette élénkség múlásával újra nyűglődtem. Ennyit a nagy meglátásokról, a belső békéről. Egy sereg bogár kihoz a sodromból. Akkor itt a legragyogóbb alkalom a a belső csend gyakorlására. 

Jött egy család a vártól, lelkesen elláttak az előttem álló útra minden tapasztalatukból fakadó jótanáccsal. Kedvesek voltak és lelkesek, teljesen feltöltődtek az erdőben. 

A kék elvitt a vár alatt, amit most nem is bántam, nyűglődtem. Hívott a párom is, ha megvan a sátorhely beszéljünk. Innen célratartásban voltam, de a táj egyre sűrűbb erdőkben mutatkozott. Aztán kiértem a Sarvaly felé tartó útra. Itt szakadni kezdett az eső. Hát ezérz voltak megőrülve a bogarak, meg én is.

Volt a piros jelzés irányában egy kaszált tisztás, de valahogy nem tetszett. Mentem tovább. Idáig már nem akartam eljönni, hamarosan itt az erdészház. Hol fogok sátrazni? Meddig kell még menni? Az eső is egyre kitartóbban szakad. 

Végül elértem a vendégházat, betértem, hátha adnak sátorhelyet. Tele volt autóval, de ember egy sem. Vadásznak. Itt nem sátrazok. 

Ahogy visszatértem a kékre megláttam balra egy feszületet és alatta nyírt gyepet. Ez az! Itt fogok éjszakázni. De ahogy felmentem, a kereszt felett megláttam a pihenőt a forrással és egy esőbeállóval. 

Szeret engem az erdő, mert a mai nyűglődés, háborgás ellenére a szakadó esőben egy csodaszép alvóhellyel ajándékozott meg. 

Kényelmesen állíthattam fel a sátrat, védett helyen, szárítkozhattam, az eső ellenére, és még meg is tudtam fürödni a forrás lefolyójában. Mindenek tetejébe szép helyen hajthattam le a fejem. 

Falinda

Reggel korán keltem, hatra már össze is pakoltam, negyed hétkor indultam. Jólesett a friss feggeli levegő. Az úton már jövés-menés volt, futók, túrázók egyaránt.

Gyenesdiást nagyon hamar elértem, de hiába a kora reggel, az aszfalt ontotta magából a hőséget. A forgalmas főút mellett, a betonrengetegben ott állt két múltszázadi parasztház, mintha az idő egy régi pillanata ottragadt volna az útszélen. Megálltam, fürkésztem és elképzeltem az életet abban az időben.

Az út Keszthelyre az út mellett vezetett. Eszembe jutott a Nagymezői gondnok tanácsa, ha nem akarok az autók mellett gyalogolni, térjek le nyugodtan a kerékpárútra, az csendesebb és közelebb visz a Balatonhoz. Igaz, hogy hosszabb az az út, de megéri. Hallgattam rá. Az út valóban csendes volt és a köldben vitt. Jó döntés. 

Egy útelágazásba kirakott táblán megláttam: Balaton. Benéztem az útra és láttam pár méter kitérővel a parton lehetek. Megengedni magamnak az időt, az élményt, igen. Már mentem is. A part horgászok tőrzshelye, de bőven volt hely olyan odatévedteknek is mint én. Leültem a  kikövezett partra és gyönyörködtem a reggeli napfényben szikrázó végtelen vízben. Aztán megreggeliztem, közben hallgattam a hajnali horgászdiskurzust. Itt mindenki ismeri egymást. Kedves reggeli kép volt. Elköszöntem a Balatontól és indultam tovább.

Az állomáshoz érve elbizonytalanodtam a bélyegzőt illetőem, mert a telefonos alkalmazáson nem az állomás, hanem a szemközti büfé képét véltem felismerni. Be is mentem és a pultosbácsitól megkérdeztem itt van-e a bélyegző. Ő nem tudja hol van, itt nincs. De ha jót akarok magamnak megnézem az állomás wc-je mellett. Mosolyogtam és megnéztem a wc mellett. Ott volt.

A sétányon át vezetett az út a belvárosba. Valahol venni szerettem volna egy új teledontöltőt, így árgus szemekkel figyeltem az üzleteket. Így történhetett, hogy elnéztem a kék jelet és másik utcán tértem be a sétálóutcára. Ott bementem a templomba. Mindíg ráérzek ezekre. A főoltár.fölött az ólomüvegben középen Boldogasszony a gyermekkel, jobbján a király, balján a koronaőr a Szent koronával. Ez is egy olyan templom. 

Amikor kijöttem egy babát váró nőtől kértem útbaigazítást telefon ügyben. Boltot nem tudott, de adott egy jó tippet, internet. Ki is adta a telefon az adatokat. A bolt épp ott volt, ahol tévedésből feljöttem az úton. Nem vettem észre. Nem is vehettem, mert az adott házszámon semmi sem volt. Viszont épp akkor járt arra a postás, aki megmondta hova költözött a bolt. Irány vissza a sétáló utcán. A közepén balkanyar, és már ott is álltam a bolt előtt.

Bementem és elmindtam mit szeretnék. A boltos több lehetőséget is felkínált és míg döntöttem kérdezősködött a túráról. Így kezdtünk beszélgetni, életről, egészség megőrzésről, stresszről, üzletről, konfliktusokról, azok megoldási lehetőségeiről, a konfliktushordozó személyiségekről. Sok-sok ponton egyezett a nézetünk. Csak hallgattam és figyeltem, csak néha jeleztem vissza. Úgy éretem, ebbe a boltba azért tértem be, mert mindahhoz, ami most forog bennem itt kapok valamit. Lehet, hogy egy szó, egy mondat, egy inspiráló gondolat, éreztem, tudtam, hogy várnom kell. És valóban. A fiú mondott valamit azokról az emberekről, akiket jobb elkerülni, ha nem akarunk lépten-nyomon konfliktusok özönében élni és folyton azokból gyógyulgatni.

Bizony én is az utólag gondolkodók közé tartozom. Ősbizalom mindenki felé, aztán meg úgymond pofáraesés. Azt már tudom, hogy nem lehet és nem is kell mindig, mindenhol a jót akarnom, tudni kell csendesen visszavonulni. Na de az, hogy előre gondolkodjam? Miért nem jutott ez eddig az eszembe? Csak figyelem és jelenlét kérdése, hogy lássam érdemes-e a találkozás az összekapcsolódásra. Közben az ügyfelek jöttek, mentek. 

Amint mindezt megbeszéltük egy férfi lépett be és közölte, baja van a telefonjának, ő tudja, ő érr hozzá, ő meg is csinálná, de... nézze csak meg! A srác egészen más lett mint velem, vagy azokkal, akik eddig betértek. Miután végighallgatta a férfit elmondta, hogy nem tud segíteni, menjen az ügyfél... És megadta a címet. Egymásra néztünk és mindketten tudtuk, amiről beszéltünk abban a pillanatban meg is elevenedett és gyakorlatban is képet kaphattam minderről.

Miután kiválasztottam és kipróbáltuk tölti-e a telefonomat a töltő, a hosszúra nyúlt beszélgetés nyomán fel is töltötte, de a beszélgetés engem is.

A városon teli vigyorral mentem végig. Véletlen megláttam egy rétesüzletet, bementem vettem, és magam se tudtam miért becsomagoltattam. Milyen butaság, megehettem volna a hűs, légkondis üzletben. Akkor még nem tudtam, mi okból lett így. 

Mentem az utcán, még nagyobb vigyorral az arcomin, amikor megláttam egy idős bácsikát az egyetlen árnyékos kerítéstövön ücsörögni. Melege van, mint mindenkinek, ez nekem is jó hely lett volna rétesevésre, de nem akartam zavarni. Ráköszöntem (elfelejtve, hogy városon vagyunk és ez nem szokás), a bácsi rám nézett és mosolyogva visszaköszönt. 

Messze a lidl előtti padon találtam árnyékot, itt kezdtem falatozni. Kis idő elteltével utólért a bácsi, mellém telepedett és mesélni kezdett. Előbb a sógoréktól elszenvedett sok sérelemről, az értékrendjeik ütközéseinek történeteiről, aztán mindarról, amit tud és szeret az életben. Így kezdett el mesélni a szőlőjegyekről, a szőlőről, a jó borról. Kiderült, hogy borászkodik, én meg kérdezgettem és egy csomó fortélyt megtudtam tőle. Ez az ember is felragyogott, amint a szőlő szóba került. Nehezen váltunk el, én hallgattam volna még, ő meg mesélt volna még, de egy kamionos, aki beállt elénk és nem állította le a motort eldöntötte, mennünk kell. Elköszöntünk és a találkozástól és beszélgetéstől, mindketten boldogabban indultunk tovább. 

A városból kivezető úton észrevettem, hogy még a város szélén le kellett volna térnem balra, de nem tettem. Ez egy ilyen nap. Egyéni kitérők. A biciklis út is elvisz a vadasparkileágazáshoz, igaz ez is hosszabb, de jó lesz. 

Az út árnyas kerékpárúton vitt Hévízig. Mielőtt bementem volna a városba lepihentem az út széli pihenőhelyen. Itt nagy volt a forgalom, biciklisek, futók, túrázók egyaránt jártak, keltek. 

A tó körüli sétányon vitt az út. Nagyon hangulatos volt a kicsillanó víz, a hatalmas fák között, hűs szellőben sétálni. A buszmegálló és városközpont ezzel szemben igazi, térkövezett beton dzsungel, nyüzsgő emberáradattal. Látszik, hogy ez egy felkapott üdülőhely. Megkerestem a bélyegzőt, aztán véletlenül észrevettem a hévizi termálkutat. Bementem, megmerítettem az ivóalkalmatosságaimat és indultam tovább. A város ezt követő része teljesen fel volt dúlva, elkordonozva. Hogy jutok fel a templomig és tovább? A kérdéssel megcéloztam egy helyi lakost, aki vigyorogva közölte, hogy fel lehet menni, de kalandtúra lesz. Igaza volt :) 

Az út kaptatón vitt fel a domboldalra. Mimdenfelé ivók, borkóstolók, boros pincék, több nyelven hírdették itt ihat a túrista jó fajta bort. Egy kapu előtt idős néni állt és leszólított. Megálltam beszélgetni, végül még a zsákom is levettem. A néni 84 éves, védőnő volt, most vendégeket vár, mert a volt pincét kiadja túristáknak lakni. Rég sok szőlőjük volt itt, de ma csak fák és a ház mögött némi szőlő maradt. Rávett menjek le szembe és nézzem meg a templomot. Ha nem állít meg elmegyek mellette, pedig lejjebb láttam a kiírást Árpád-kori templom. Szeretem ezeket, különös légkörük van. Be is mentem, énekeltem egyet, megnéztem a freskómaradványokat, hűsöltem kicsit, aztán mentem vissza a nénihez. Addigra már egy lengyel fiatal párral beszélgetett, úgy magyar módra kézzel-lábbal. Bemutatott engem is a párnak és büszkén közölte, tessék ilyen a magyar nő. Kacagtunk mindannyian, én meg elköszöntem és mentem tovább. 

A hegyre fel, le félárnyékos ösvény vezetett. Aztán szántón, mezőn az aszfaltig. Itt rövidítettem pár métert, mert a lábam úgy leégett a perzselő napon, hogy nem bírtam már. Az útszélen bélyegeztem a csárdánál, aztán erdei ösvény kaptatóján át értem el Rezit. 

Két napja a fiatal pár javasolta, ha estére érek ide a vendégházban kempingezzek, mert lehet. Bélyegeztem a kocsmában, megkerestem a házat és meg is szálltam. A zuhanyzás életre keltett, de úgy fel voltam hevülve, hogy hiába engedtem egyre hidegebb vizet magamra, sehogy sem tudott lehűteni. 

A házban iskolás csoport töltötte a táborozás utólsó napját, volt élet. A tanárnő szólt is, de nem zavart, sőt jóleső zsongásban aludtam el. 

Falinda

A fordulat napja.

Hajnalban nyűgös lettem, mert azzal szembesültem, hogy nem tölt a telefonom. Reggel a tulaj kölcsön töltőjével töltöttem fel. Így későn indultam, már hét ágra sütött a nap és forrósodott a levegő.

Az út kaptatón vezetett fel a szőlők között. Szépek ezek a szőlőhegyek. Szedtem, ettem szőlőt. Egy út menti forrásnál megmosdottam. A Csákány-tető oldalába meredeken felkanyarodó úton, vadas erdőben mentem tovább.

Csak mentem és izzadtam. Két fa kapuján át vezetett az út. Épp azon elmélkedtem, hogyan tudnám felfogatni magammal, itt a változás. Próbáltam az út biztonságát, vezetettségét a mindennapokra is érvényessé tenni, de az elmém, agyam nem értette, nem látta, nem érezte. Egyszerűen képtelen vagyok a változásra, az új elfogadására. Az a nyomorult jól bevált, minden felé helyezett ismert és biztonságérzet.

Mindaz, amit az erdőben átéltem és általa átformálódtam az emberek között visszarendeződik a régi sémák felé. Megtalálni a tálentumaim helyét- minden adottság a jó helyen és időben áldássá nemesedik. Megfelelő kiállással jelen lenni a világban- lábbal a Földön stabilan, lélekkel a Mindenség felé nyitottan és békében, figyelemmel a teremtett világ felé, bentre és kintre lecsendesedetten.

Áltam a kapu előtt és éreztem, akármeddig is állok itt, képtelen vagyok felfogni. Nincs képem az újhoz. Végül egy óvatlan pillanatban átléptem. Abban a pillanatban, amit nem óvott, agyalt túl az elme. Megálltam és visszanéztem. Könnyű volt átlépni. Átlépni valóban könnyű, de míg a cselekvésig eljutunk az életösztön, szocializáció, elme által zsongó gondolatok és érzelmek áradatán és gátjain átlépni nehéz. És itt a teljes kétségbeesésben megszületett bennem a Csend.

Hiábavaló a gondolatokkal, érzésekkel való küzdelem, hiábavaló bénító erejük ellenére cselekedni, hiábavaló, mert csak még nagyobb kétségbeesésbe sodródom. 

Egyszerűen elengedek mindent és csak a Belsó Békére figyelek. A belső béke nyomán belső mosoly, a belső mosoly nyomán rendeződő külső tér születik.

Csak épp a kétségbeeséi idején vajon eszembe jut e mindez? Ez az amit élővé kell tennem. Kétségbeesésből Belső Béke.

Az úton utólért két fiú. Nagy túrázók, sok kilóméterrel és tapasztalattal a hátuk mögött. Beszélgettünk és amit leginkább megfigyeltem, hogy a túráikból a negatívumokat emelték ki. Ez emlékeztetett arra, hogy a hozzáállásunk az egész világunk minőségét meghatározza.

Leértem a szőlők mentén a főúthoz, át az úton a túloldalra. Amikor átértem egy hatalmas terepjáróval megállt egy férfi, kiszállt és ment a birtokára. Közben odaszólt, minden elismerése az enyém, hogy ekkora hőségben ekkora zsákkal rovom az utat. Megálltam és beszélgetni kezdtünk. Ez a férfi ennek a vidéknek a szerelmese, olyan átéléssel és ragyogó szemmel beszélt, hogy öröm volt hallgatni. Ez az ember benne él a boldogságában és élvezi. 

Aztán az út jobbra befordult az erdő felé. Ott egy bácsika gyüjtögetett katáng virágot. Ő is megállított. Beszéltünk pár szót a gyógynövényekről, majd továbbálltam. Arrébb lepihentem, ő meg utólért, beszélgetni kezdtünk a vidékről, a szőlőről. Ahogy a bácsi mesélni kezdett a szőlőről kivirult az arca, megéledt, tele lett energiával. Ez a bácsi is a vidék és a szőlő szerelmese, ő is ott hordozza magában az életörömöt.

A káosz az erdőben, az erdő segítségével kipuculódott belőlem, s így megláthattam belső természetem, s nyomán elérkeztem a belső csendbe. 

Még mielőtt visszatérek az emberek világába, próbát kaptam az elmúlt héten, abban hogyan működöm. Ott is a belső béke a kulcs. 

Így értem be Vállusra. A templomnál bélyegeztem, vizet vettem. Befutott szemből egy túrázó, mellém telepedett, aztán megérkezett a helyi postás, ő is megállt. Váltottunk pár szót, aztán mindannyian útra keltünk a szélrózsa három irányába. 

A faluból fel kaptató, jobbkanyar, földút, jelzetlen elágazás. Lentről épp jött egy pár nekem utat mutatva, cserébe bíztatásul elmondtam, közel a falu. Nagyon megörültek, ahogy én is a felbukkanásuknak. Az erdő szép volt, az út tele szederrel, jól teleettem magam. 

Az aszfaltúthoz érve mindenfele kék jel. A fán jobbra mutat, az út túloldalán balra. Az egyik térképen jobbra, a másikon balra. A telefonom megbolondult és egyre távolabbra mutatta Keszthelyt. Aztán valami felrémlett az emlékeimben, mintha valaki említette volna régi út erre, új út arra. Elindultam a frissebb jelzésen. Jó döntés volt. Aztán egy helyen csak nem vehettem észre a letérőt, mert a lőtér mellett jutottam el a Keszthely előtti Nagymezőre. 

Itt a gondnok nagyon segítőkészen megengedte, hogy megmosakodjak a mosdóban és elmondta, hogy sátrazhatok is. Így itt maradtam éjszakára. 

Falinda

Nagyon korán keltem, pakoltam és már indultam is, hogy megelőzzem a hőségben való aszfalttúrát. A táj a felkelő nap fényében sejtelmes volt, ahohy a mező és a hegyek sziluettje köszött megszorult a pára.

Az úton sietve utólért a család, akikkal pár napja a káptalantóti büfében összefutottunk. Siettek, mert 9.30-ra belépőjük van a tapolcai barlangba. El is hagytak, de a szőlőkbe felvezető úton beértem őket, mert a lányok ott görkoriról szandálra váltottak. Végül a borháznál hagytak el újra, ahol leültem erggelizni.

Az út fel a Szt. György-hegyre izzasztó volt. Emelkedő, erősödő napsütés. Mintha seholországban lenne a túristaház a bélyegzővel. Az út egyszer csak lejteni kezdett, de a bélyegzőhely még sehol. Nem is tudom miért gondoltam, hogy a hegy tetején lesz. Aztán szembe jött egy, család és a nő jelentőségteljes mosollyal közölte mindjárt itt lesz. Mi?

És valóban ott volt a Bazaltorgonák hatalmad ég felé ágaskodó tornya. A látvány lenyűgöző volt, az út lefele életveszélyes. Azt se tudtam leérek-e épségben. Ponosabban időm se volt gondolkodni, csak lélegzetvisszafojtva és az erdő megtartó erejében bízva, majd hogy nem nadrágféken lavíroztam a meredek, pergő kavicsos, vagy épp sziklás lejtőn.

Végül csak lent voltam, és ott volt a ház is, meg a bélyegző is. Pihentem, szállást kerestem és azonnal találtam is Lesenceistvándon. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az ami a napomon átvezet. Ugyanis a hegyről leérve egész napos aszfalttúra várt rám a rekkenő, árnyékmentes hőségben egész nap. 

Kilóméterek a Tapolcára vezető olvadt aszfalton, át a városon. A tó és a sétány oázis volt a napomban. Aztán a 77-es főút, majd a Lesencetomaji leágazás, végül a Lesenceistvándra tartó út. Csak az esti fürdés éltetett. Na meg a végkimerülés határán kullogva a lesencetomaji buszmegállóból utánnamkiáltó középkorú nő, aki azt mondta, hogy irigyel és nagyszerű amit csinálok, mert neki is nagy álma, hogy egyszer zsákot vesz és túrázni megy, csak sose szánta még rá magát.

Így értem végül el a falut. Bélyegeztem a kocsmában és ittam egy hideg üdítőt, hogy valami kis erőm legyen megkeresni a szállást. A ház több mint száz éves, csupa régiséggel berendezett kis égszerdoboz volt, csinos kis udvarral, gyümölcsössel, kiskerttel. A vendégház lakói is hamatosan befutottak. Fiatal pár, akikkel találkoztam is napközben. Estig beszélgettünk, aztán ment ki-ki a helyére

Nagyon hangulatos befejezés egy kimerítő nap után.

Falinda

Reggel kipihenten keltem, összepakoltam, üldögéltem még egy darabig a pihenőhelyen, aztán elindultam. De merre is? Mert jel semerre se vitt. A térképen láttam, hogy másik úton, mint ide, de másik utat nem találtam. A telefon segített. Az út nyaktörő mélységbe vezető sziklás oldalon vitt le a rom egyik szélén. Biztos?! Itt hogy menjek le? Álltam egy darabig tanácstalanul, aztán mérlegelve a helyzetet levettem a zsákom, lecsúsztattam a mélybe én meg utána másztam. Így araszolgattunk lefelé én meg a zsák. Lent, aztán újra a hátamra vettem és irány a felmászás, jeltelen ösvények, hosszú sora. Végül egy szikladarabra festve láttam meg egy jelet. Jó helyen vagyok. Az út sziklás hegyoldalon vitt lefelé, mászhattam, akár a hegyikecskék. Persze négy láb híján, kézzel, lábbal, sokszor tolatva sikerült leérnem. A kilátás ellenben csodás volt.

Ahogy kanyarogtam lefele az ösvényen egyszer csak egy bőségasztal várt az út szélén, padokkal. Érett füge egy nagy tálcán, fügelevélányon, pirosló paradicsomok, házi üdítőitalok, mérleg, árlista a fára tűzve, egy csupor pénz és alatta egy papirlapon: ha a gyereked megkívánja, vagy te, de nincs pénzed, a vendégem vagy. Milyen kedves meglepetés ez az úton. Leültem a padra, beraktam a becsületkasszába, amit kellett és megettem három érett fügét és vele együtt a tulajdonos szeretetét és gondoskodó figyelmességét. Mindezek nyomán telivigyorral mentem tovább. Hamarosan elértema szőlős hegyoldalt. Elbűvölve néztem a szépen művelt, fürtöktől rogyadozó sorokat. A bőség kertje. 

Aztán útelágazás, jobb kanyar, bal kanyar és máris  Káptalattótiban találtam magam. A büfében letelepedtem pihenni, telefont tölteni. Bejött egy család ők is a túrát pihegték ki a levegőtlen kis helyen.

Forró aszfaltúton mentem tovább a Gulács felé. Majd jött a kaptató a hegyre. Ömlött rólam a víz. Ki volt írva: csak saját felelősségre. Aha a régi félelmek. Figyeltem magam, a félelmek gondolati képe megjelent, de érzelem már nem társult egyikhez sem. Biztonságérzet és bizalom van bennem az erdő iránt. Ó ha az élet iránt is ez lenne bennem. Pedig az életem épp olyan, mint az erdó, benne az út az életutam.

A meredek emelkedőt meredek lejtő követte. Aztán könnyed emelkedő fel a Badacsony hegyére. Itt tört rám a gondolatáradat, ovis képek, tennivalók, feladatok. Megdöbbentem, ahogy figyeltem. Az agyam, az elmém még mindig nem fogta fel a változást. Jó, jó ez a túrázgatás, de mindjárt vége és jön az élet, a jól ismert, az embernyomorító, de biztos élet. Visszarendeződés a régibe? Megálltam. Hogyan tudnám felfogatni önmagammal, más utat szeretnék járni! Hogyan tudnám minden porcikámban az újat éltetni és annak energiát adni? Átlépni az újba. Csak álltam ott és a gondolataim egyre elnehezítettek. A gondolatok bénítják le a cselekedeteket. Aztán csak átmentem. Cselekedni könnyű, az odáig vezető gondolatterhes ösvény nehéz.

Elértem a bazaltomladékos Kőkapu emelkedőjét, majd a Kisfaludy kilátót, ahonnan pazar látvány nyílt a Balatonra és környékére. Innen egy meredeken lefele vezető kőlépcső következett.

Badacsonytördemic szélén szálláshelyet kerestem, sikertelenül, pedig nagy szükségem lett volna egy fürdésre. A falu kútjából rozsdás vízzel töltöttem meg a kulacsom, így ivóvíz nélkül maradtam. A boltos elirányított egy szálláshelyre, ahol szintén teltház miatt elutasítottak. Végül a parton lett volna kemping, de ahhoz oda vissza 4 km-es kitérőt kellett volna tenni. Úgy éreztem magam, mint a kivert kutya. Már megtapasztaltam, hogy kimerülten, kétségbe esetten, vagy feszülzen ne szervezzek, mert az erőtlenségem elutasítást szül, így feladtam a keresgélést és pityeregve elmentem az állomásra bélyegezni. Leültem, felhívtam a páromat, aki nem tudott segíteni. Aztán csak ücsörögtem ott egy darabig. Végül felálltam, a mosdóban megmosakodtam, az állomás vsapjából tiszta vizet vettem és útnak indultam egy esti séta keretében Szigliget felé.

Meglepően gyorsan beértem Szigligetre. Gondoltam ma este is vártövi alvóhelyem lesz, de tévedtem, mert a helyet élyszakára bezárják. Ettem egy fagyit, ami elképesztően finom volt, az élvezeti értékén már csak az javíthatott volna, ha a hőségban egész nap talpon álló hölgy egy félmosollyal adta volna a kezembe. A borpincében bélyegeztem. Ahogy beléptem megcsapta az orromat az illat. A bor és a pinceszag finom elegye. Ez azért különös, mert mióta csak az eszemet tudom nem érzek szagokat. A néni nagyon kedves volt, beszélgettünk kicsit, mint egy féltő anya úgy engedett utamra.

Sátorhely és szállás híján továbbálltam. Az út a 71-es főút melletti kerékpárúton vitt. A jeleket már nem láttam. Tudtam, hogy a Tapolcai leágazásig kell ezen menni. Végül a leágazásnál a kerékpár út szélén vertem fel a sátram akácos alá. Szúrtak is a tövisek rendesen. Milyen jó, hogy már becsukott szemmel is menne a sátorállítás. Itt a sötétben kellett is ez a tudomány. Hullafáradtan zuhantam álomba.

Falinda

"Az igaz erő nem kérkedik, nem harsány, nem erőszakol... - ez a gyenge jellem színjátéka."

Reggel beszélgettünk a párommal az elmúlt napok megtapasztalásairól és az aggodalmamról, hogy úgy érzem sehol sem tartok, pedig hamarosan vége az utamnak. 

A múlt fogódzói olyan szépen kiengedtek, a régi sémák lazulnak, a béke és harmónia, a természetben való jelenlét, az összhang a részemmé lett, ahogy én az erdő része.

És most jönnek az emberek a saját világukkal,  késztetéseikkel, szerepeikkel és ráhatásaikkal. Én meg összeroskadva szemlélhetem, hogy a velük való összekapcsolódás során bölcsességtől még igen csak messze állok.

Ezekkel a nyomasztó gondolatokkal integettem el a páromat a buszmegállóban, hálát adva azért, hogy vele emberi kapcsolatban létezhetem. 

Elindultam visszafelé a faluba a jelzés mentén. A  bensőmben dübörgő zakatolás csak úgy repített fel a romhoz. Itt leroskadtam a falmaradvány tövére és írtam ki magamból mindent, ami szóvá tudott formálódni belőlem. Fontos alapértékeim lettek most megérintve.

Mindannyian adott értékekkel, készségekkel érkezünk a világra. Ki ebben, ki abban jó. Az, hogy ezeket a kincseinket hogyan használjuk az életünk során csak tőlünk függ.

Az én hozott tálentumom a beleérző készség, a segítőkészség, a minőségi összekapcsolódás és együttlét, az emberséges, egyenrangú közösség igénye. Amíg nem tudom ezeket a készségeimet a helyükön éltetni, addig mindenkor, mindenütt éltetni akarom. Együttérezni azzal is, akivel nem lehet, segíteni ott is, ahol nem kérik, összekapcsolódni azzal is, akit önmagán kívül más nem érdekel, közösséget alkotni olyanokkal is, akikben dúl a versengés és hatalom vágya. Ezek szűlik a konfliktusaim nagy részét.

Ezekkel a gondolatokkal indultam lefelé a romtól az ösvényen. Nagyon mély volt, nehéz, kézen-lábon csúszva, araszolva haladtam. Amint kint, úgy bent-jutott az eszembe. Miután lemásztam a nehezén, újra a faluban találtam magam, sőt abban az utcában, ahol megszálltunk, a ház előtt is elmentem. Tessék az út visszavisz tévedéseim színhelyére, hogy újra megnézhessem, megmerítkezhessem. Vajon ugyanúgy lenyűgöz, vagy már érintetlenül haladok el mellette?

A faluból erdő és rét közötti kocsiút vitt ki, majd be az redőbe hűvös, mély szoroson át. Szép volt és megnyugtató. Aztán egy kukoricás melletti gazdasági út, tehéncsorda egy nagy fa alatt, egy gazdaság épületei, balra fel ösvény, újra erdő, aminek a végén a szőlők közt találtam magam. Út közben szedret szedtem, meg néhány szem szőlőt.

Így értem el a csobánci vár hegyének alját. Nagyon meredek kaptató állt előttem. Lépésenként haladtam, meg-megállva, erőt gyüjtve a következő lépésekhez. Sokan jártak, keltek körülöttem. Szerelmes pár kézenfogva le a hegyről, egy fiatal pár völgyet bezengető, üvöltő pici babával, ejtőernyősök a hegytetőről leereszkedve a mélybe, szelek és légáramlatok szárnyán.  Leültem az út széli szétesett pad szélére és figyeltem a világot körülöttem.

Aztán elindultam és hamarosan jött utánam egy nő és férfi. Félre álltam, hogy elmehessenek mellettem, de nem tették. Megálltak és beszélgetni kezdtünk. Az utamról és indítékairól kérdeztek, aztán a férfi kapva a lehetőségen tanácsot kért az életét érintően. Tanáccsal nem szolgálhatok, de szívesen beszélgetek vele, hogy maga találjon választ a kérdéseire. Naplementéig beszélgettünk. Felmentünk a hegyre, együtt csodáltuk meg a lemenő napot és kiáltottuk a világba a bennünk lévő kívánságunkat. Barátként búcsúztunk egymástól és mindhárman ragyogó jókedvvel indultunk tovább. Igen ilyen egy emberi összekapcsolódás, ahol minden fél több és boldogabb a találkozás után.

A lemenő nap utolsó fényszemeinél állítottam sátrat a hegy tövében. Boldogsággal telve tértem nyugovóra.

Falinda

Reggel a Kab-hegyre felvezető úton folytattuk. Felfele egymást érték nagy zsákokkal a túrázók. 30,40,50 ember, a vándortúrázók, nagyjából a kéken jelölték ki az útjukat, mindenfelé fehér szalagokkal. Már egy hete jönnek, esténként kijelölt helyen sátraznak. Jó volt ennyi embert az ösvényeken látni.

Az erdészháznál megtorpantunk, mert erődként őrzött területnek látszott, a bélyegzőt pedig sehol sem láttuk. Egy kis ácsorgás a kapu előtt máris intézkedésre ösztönözte a biztonsági őrt. Mindannyiunk meglepetésére az előző nap a kocsmában mesélő férfi volt. Alig ismertük meg egyenruhában, ő hamarabb ránkismert. Megörültünk egymásnak, elkezdtünk beszélgetni, végül megmutatta hol a bélyegző. Az út túloldalán egy kis háznál.

Felmentünk a kilátóhoz és a hugom leküzdve a tériszonyát felmászott velem körülnézni. A látvány megérte az erőfeszítést. 

Ezutám nyílegyenes lejtő következett, ami nem lett volna vészes, ha nincs tele túrázókkal, ettől jól látszott hogy meredek és hosszú. Végül mi is leértünk.

Egy rövid egyenes erdei szakasz után a kék letért jobbra, a vándorok tovább mentek a + - on. Csend lett körülöttünk. Egy vadászlesre felmászva pihentünk, ebédeltünk, aztán csinos kis erdőn sétáltunk keresztül. Ezt erdőszéli réten átvezető napozással egybekötött séta követte. Nagyon nyomott meleg volt, megdörrent mögöttünk az ég és amikor hátranéztünk láttuk jön a vihar. Na de a hugom mindenből egy kicsit kap, az esőben, elázásban már volt része, így az eső ma elkerült bennünket.

Az út rákanyarodott a Nagyvázsonyba vezező főútra. Nem volt kellemes. Az autók, kamionok ezerrel száguldoztak mellettünk. Szerencsére rövid szakasz volt és letérhettünk balra egy csendes földútra. Itt újra összeértünk a vándorokkal. 

Rövid kaptató után már fent is voltunk a várnál. Bélyegeztünk, nézelődtünk, vizet vettünk a csapnál és a piros jelzésen bementünk a városba. Itt vett fel bennünket a hugom párja. Szállás, átöltözés és Balatonpart.

Este szalonnát sütöttünk, jól belaktunk, végül ágybadöltünk. 

Falinda

Az előző esti sötétedésben meglátogatott néhány vaddisznó, számítottam rá, mert a nyomaik látszottak. Hallgattam távoli röfögésüket egy darabig, aztán elaludtam. Reggel épp akkor keltem, amikor a nap előbukkant a domb mögött, beragyogva a világot.

Lustálkodtam még egy darabig, aztán összepakoltam és útnak indultam. Kiváncsi voltam milyen a terep előttem. Este végre a megérzésemre hallgatva ott álltam meg, ahol a legjobb volt, gyönyörű környezetben feküdtem le és keltem fel. Itt lejebb, már nem találtam volna ilyen szép alvóhelyet. Hálás voltam, hogy azon a helyen megálltam. A táj változatlanul vadregényesen szép volt. Olyan lágy, finom, olyan nőies. A Bakonyban is gyönyörű vidékek voltak, csak az azokat összekötő elhagyatott, sokszor áthatolhatatlan csalánosok csorbították az élményt. De ez már a Balatonfelvidék. Érezni lehet a minőségi változást, itt ninden olyan finoman szép.

Hamar elértem Balatonhenyét. A boltban reggelit vettem, bélyegeztem és a teraszra kirakott padon megreggeliztem, közben odagyültek a helyiek. Megmerítkeztem kicsit a mindennapjaikban. 

Aztán visszamentem az elágazásnál lévő kúthoz vízért. Elköszöntem a boltostól és elindultam Szentbékkála felé. Az út első szakasza a falun túli szőlőhegyeken vitt. Ettem szőlőt, körtét, szedret. Mosolyogtam, hogy itt aztán nem lehet éhen halni, olyan mint az éden. 

Ezután az út jobbra tért és mély völgyön vitt felfelé. Nagyon hűs volt, jólesett. Gyönyörködtem a tájban és észrevétlenül már fenn is voltam. A táj újra füves, fás donbos lett. Leültem egy fa árnyékába pihenni és nézelődni. 

Aztán útnak indultam. Éles balkanyar után, igazi tündkert fogadott. Lassan haladtam, hogy mindent megláthassak. Majd az út bevitt a sűrűbe, keskeny, sziklás hegyoldali ösvényen elértem az Eötvös Károly kilátót. Ledobtam a zsákom, felmásztam és gyönyörködtem a panorámában. Lent a pihenőben egy népes család harsány mindennapjaiba tekinthettem be.

Az út erős, köves, nedves lejtőn vitt lefelé. Épp olyan szép volt, mint az eddigi tájak. Az út végén egy ház, tibeti imakendők, Dalai Láma idézetek a kapunál és jókedvű beszélgetés foszlányai a teraszról. Kedvem lett volna bemenni, beszélgetni. Álltam a kapunál és arra gondoltam rokon lelkek vannak odabent. Aztán fura érzésem támadt. Az, hogy valaki más mint az átlagember, különc, még nem jelenti, hogy külömb. Továbbmentem, nem messze egy fiatal szőlő ültetvénnyel szemközti fa alá ültem ebédelni.

Elgondolkodtam azon, hogy személyes világnézetünk, hitünk, igazságunk nem mindenek feletti. Tiszteletben kell tartani, hogy másnak más hite, viláhnézete, igazsága számára lehet épp olyan jó út, mint a miénk számunkra. 

Elindultam és a  fiatal szőlőt művelőkkel szóba elegyedtem. Jó látni, hogy szinte minden szőlő szépen gondozott, rogyadozásig telve gyönyörű fürtökkel. Nagyon szeretem a szőlőt és a vele való munkát. Ez a növény maga az élet. Amerre a szem ellát mindenfele szőlő borította a hegyoldalakat, itt-ott egy présház, nyaraló. Sosem jártam még erre, de mintha otthon lennék.

Így értem végül le Szentbékkállára. Megkerestem a buszmegállót, a pecsételőhelyet és a szállást, ahol a párommal töltjük majd a pihenőnapot. Lepakoltam és busszal visszamentem Zánkára a páromhoz, aki sok órát várt itt a csatlakozásra. Így hamarabb együtt lehettünk.

A szállásra érve kipakoltunk, ettünk. A tulaj egy másik családnak is szállást adott a házban estére, úgyhogy gyorsan összébb kellet pakolnunk. Amerre eddig jártam ilyet nem csináltak. De ha megkérdezett volna úgyis beleegyezünk, csak nem tette meg. Aztán beszélgetni kezdtünk. Nagyon megörültem, mert több olyan dologgal is foglalkozik, amivel mi. Sok közös pont-gondoltam. De őt nem érdekeltem, csak az hogy elmondja a magáét, reklámozza a vállalkozását és pont. 

Fura. A hugom párja leckét adott figyelemből, a belső békém megtartásából, az emberek a Balatonnál és a család a kilátónál a szerepeink, játszmáink mélységéből, a budhisták az egyéni utak tiszteletébről és a vendéglátónk a mások megtiszeléséből, az összekapcsolódás, összhang mibenlétéből. Hol tartok, alig van már csak három hét hátra, hova érek, mi jön még? 

Zsongtak a gondolatok a fejemben. 

Falinda

Mától újra egyedül megyek. A hugom nagyon jól érezte magát, az erdő megmutatta minden arcát neki, élvezetes, élményekkel teli négy napot töltöttünk együtt az úton.

Reggel összepakoltunk, visszavittek Nagyvázsonyba, elintegettem őket és indultam tovább. A zsákom meglepő módon egy cseppet sem tűnt nehéznek, pedig tartalékokkal feltöltött teljes menetfelszerelésben pompáztam. 

A piros jelzésen visszasétáltam a várhoz, onnan a kéken tovább. Az út kellemes erdei ösvényen vezetett felfelé. Különös érzés járt át, szavakkal vissza se tudom adni. Az úton vagyok, helyemen vagyok, bizalom, harmónia összessége.

Letértem a Pálos kolostorromhoz, leültem a pihenőhelyre, ücsörögtem itt egy darabig, aztán útvonaltervezés, hétvégi szálláskeresés, foglalás. Közben jött egy pár, amint befordultak az úton a lány rámnézett, széles mosollyal az arcán köszöntött, aztán leültek egy falromra. Később egy család jelent meg. Ahogy néztem őket az jutott az eszembe, hogy ide csak azok térnek meg, akiknek valaha közük volt mindehhez. Végül összepakoltam és útnak indultam. Mint mindig, most is visszanéztem, hogy megköszönjem a helynek, hogy pihenőt adott. A lány megint rámmosolygott és elköszönt.

Az út lankás, tisztásokkal tarkított, szép kilátást nyújtó vidéken vitt. A távolban feketéllet az ég a gyülekező viharfelhőktől. Aztán bekanyarodtam az erdőbe. Ez is meseszép volt, nem győztem befogadni a szépséget. Amint újra tisztásra értem leszakadt az ég. Beszaladtam az erdőszéli fák alá, előbányásztam az esőkabátot és vártam. Élveztem, ahogy a leömlő vízáradat lemossa rólam a mocslot. Úgy harmonizált ez a zuhatag, akár a Római fürdőnél a vízesés.

Amint enyhült az eső elindultam. Az út eleinte csak lucskos volt, de hamarosan a hegyről lejövő víz patakká, majd folyammá nőtt rajta. Az erdőbe vezető út mellett gyerek sátor tábor. A wc-ből előszaladt egy nő, szembe jőttek az úton a társával és oda menekültek az eső elől. Nagyon kedvesen engem is beinvitált. De már nem volt rá szükség, hisz alig esett, sőt már csak a falevelekről potyogott a víz. A gyerekek is előbujtak, két fiú ámélkodva szaladtak az úthoz, hogy került ide ez a patak, ők még ilyet sose láttak.

Az erdő szép volt, ahogy továbbhaladtam, aztán az országúton át a Csicsói erdészház felé múrvás úton haladtam. Ez az út épp ilyen időben tesz nagy szolgálatot, nincs sár, nem áll a víz, jól lehet rajta haladni. Egy autó bekanyarodott és a sofőr felajánlotta elvisz a házig. Megköszöntem, de nemet mondtam, hisz a gyaloglás a lényeg, nem a mihamarabbi célbaérés. Élveztem is a haladást. Az erdészház előtti pihenőben letelepedtem a vizes padra pihenni és bélyegezni. Élveztem, hogy itt lehetek, hogy úton vagyok.

Elinsultam Balatonhenye felé. Úgy terveztem, hogy a falu előtt 1-2 km-el állok meg éjszakára. Az táj változatlanul szép volt. Egy darabig még folytatódott a múrvás út, aztán egy jobb kanyar után erdei ösvényen mentem tovább, majd jobbról kukoricás, balról erdő közötti gazdasági út jött. Végül füves, fás dombtetők közé tértem. Ez lesz az, itt éjszakázom! Ballra kitértem és szép kilátással a Balaton fele, az úttól száz méterre tanyát vertem. Nagyon szép volt itt. A vizes holmimat kiteregettem, sátrat állítottam, a naplementében megmosakodtam és nyugovóra tértem.

Ez egy gyönyörű nap volt. A táj más lett, finomabb, lágyabb. Boldogsággal, békességgel a lelkemben feküdtem le.

Falinda