Reggel korán keltem, hatra már össze is pakoltam, negyed hétkor indultam. Jólesett a friss feggeli levegő. Az úton már jövés-menés volt, futók, túrázók egyaránt.

Gyenesdiást nagyon hamar elértem, de hiába a kora reggel, az aszfalt ontotta magából a hőséget. A forgalmas főút mellett, a betonrengetegben ott állt két múltszázadi parasztház, mintha az idő egy régi pillanata ottragadt volna az útszélen. Megálltam, fürkésztem és elképzeltem az életet abban az időben.

Az út Keszthelyre az út mellett vezetett. Eszembe jutott a Nagymezői gondnok tanácsa, ha nem akarok az autók mellett gyalogolni, térjek le nyugodtan a kerékpárútra, az csendesebb és közelebb visz a Balatonhoz. Igaz, hogy hosszabb az az út, de megéri. Hallgattam rá. Az út valóban csendes volt és a köldben vitt. Jó döntés. 

Egy útelágazásba kirakott táblán megláttam: Balaton. Benéztem az útra és láttam pár méter kitérővel a parton lehetek. Megengedni magamnak az időt, az élményt, igen. Már mentem is. A part horgászok tőrzshelye, de bőven volt hely olyan odatévedteknek is mint én. Leültem a  kikövezett partra és gyönyörködtem a reggeli napfényben szikrázó végtelen vízben. Aztán megreggeliztem, közben hallgattam a hajnali horgászdiskurzust. Itt mindenki ismeri egymást. Kedves reggeli kép volt. Elköszöntem a Balatontól és indultam tovább.

Az állomáshoz érve elbizonytalanodtam a bélyegzőt illetőem, mert a telefonos alkalmazáson nem az állomás, hanem a szemközti büfé képét véltem felismerni. Be is mentem és a pultosbácsitól megkérdeztem itt van-e a bélyegző. Ő nem tudja hol van, itt nincs. De ha jót akarok magamnak megnézem az állomás wc-je mellett. Mosolyogtam és megnéztem a wc mellett. Ott volt.

A sétányon át vezetett az út a belvárosba. Valahol venni szerettem volna egy új teledontöltőt, így árgus szemekkel figyeltem az üzleteket. Így történhetett, hogy elnéztem a kék jelet és másik utcán tértem be a sétálóutcára. Ott bementem a templomba. Mindíg ráérzek ezekre. A főoltár.fölött az ólomüvegben középen Boldogasszony a gyermekkel, jobbján a király, balján a koronaőr a Szent koronával. Ez is egy olyan templom. 

Amikor kijöttem egy babát váró nőtől kértem útbaigazítást telefon ügyben. Boltot nem tudott, de adott egy jó tippet, internet. Ki is adta a telefon az adatokat. A bolt épp ott volt, ahol tévedésből feljöttem az úton. Nem vettem észre. Nem is vehettem, mert az adott házszámon semmi sem volt. Viszont épp akkor járt arra a postás, aki megmondta hova költözött a bolt. Irány vissza a sétáló utcán. A közepén balkanyar, és már ott is álltam a bolt előtt.

Bementem és elmindtam mit szeretnék. A boltos több lehetőséget is felkínált és míg döntöttem kérdezősködött a túráról. Így kezdtünk beszélgetni, életről, egészség megőrzésről, stresszről, üzletről, konfliktusokról, azok megoldási lehetőségeiről, a konfliktushordozó személyiségekről. Sok-sok ponton egyezett a nézetünk. Csak hallgattam és figyeltem, csak néha jeleztem vissza. Úgy éretem, ebbe a boltba azért tértem be, mert mindahhoz, ami most forog bennem itt kapok valamit. Lehet, hogy egy szó, egy mondat, egy inspiráló gondolat, éreztem, tudtam, hogy várnom kell. És valóban. A fiú mondott valamit azokról az emberekről, akiket jobb elkerülni, ha nem akarunk lépten-nyomon konfliktusok özönében élni és folyton azokból gyógyulgatni.

Bizony én is az utólag gondolkodók közé tartozom. Ősbizalom mindenki felé, aztán meg úgymond pofáraesés. Azt már tudom, hogy nem lehet és nem is kell mindig, mindenhol a jót akarnom, tudni kell csendesen visszavonulni. Na de az, hogy előre gondolkodjam? Miért nem jutott ez eddig az eszembe? Csak figyelem és jelenlét kérdése, hogy lássam érdemes-e a találkozás az összekapcsolódásra. Közben az ügyfelek jöttek, mentek. 

Amint mindezt megbeszéltük egy férfi lépett be és közölte, baja van a telefonjának, ő tudja, ő érr hozzá, ő meg is csinálná, de... nézze csak meg! A srác egészen más lett mint velem, vagy azokkal, akik eddig betértek. Miután végighallgatta a férfit elmondta, hogy nem tud segíteni, menjen az ügyfél... És megadta a címet. Egymásra néztünk és mindketten tudtuk, amiről beszéltünk abban a pillanatban meg is elevenedett és gyakorlatban is képet kaphattam minderről.

Miután kiválasztottam és kipróbáltuk tölti-e a telefonomat a töltő, a hosszúra nyúlt beszélgetés nyomán fel is töltötte, de a beszélgetés engem is.

A városon teli vigyorral mentem végig. Véletlen megláttam egy rétesüzletet, bementem vettem, és magam se tudtam miért becsomagoltattam. Milyen butaság, megehettem volna a hűs, légkondis üzletben. Akkor még nem tudtam, mi okból lett így. 

Mentem az utcán, még nagyobb vigyorral az arcomin, amikor megláttam egy idős bácsikát az egyetlen árnyékos kerítéstövön ücsörögni. Melege van, mint mindenkinek, ez nekem is jó hely lett volna rétesevésre, de nem akartam zavarni. Ráköszöntem (elfelejtve, hogy városon vagyunk és ez nem szokás), a bácsi rám nézett és mosolyogva visszaköszönt. 

Messze a lidl előtti padon találtam árnyékot, itt kezdtem falatozni. Kis idő elteltével utólért a bácsi, mellém telepedett és mesélni kezdett. Előbb a sógoréktól elszenvedett sok sérelemről, az értékrendjeik ütközéseinek történeteiről, aztán mindarról, amit tud és szeret az életben. Így kezdett el mesélni a szőlőjegyekről, a szőlőről, a jó borról. Kiderült, hogy borászkodik, én meg kérdezgettem és egy csomó fortélyt megtudtam tőle. Ez az ember is felragyogott, amint a szőlő szóba került. Nehezen váltunk el, én hallgattam volna még, ő meg mesélt volna még, de egy kamionos, aki beállt elénk és nem állította le a motort eldöntötte, mennünk kell. Elköszöntünk és a találkozástól és beszélgetéstől, mindketten boldogabban indultunk tovább. 

A városból kivezető úton észrevettem, hogy még a város szélén le kellett volna térnem balra, de nem tettem. Ez egy ilyen nap. Egyéni kitérők. A biciklis út is elvisz a vadasparkileágazáshoz, igaz ez is hosszabb, de jó lesz. 

Az út árnyas kerékpárúton vitt Hévízig. Mielőtt bementem volna a városba lepihentem az út széli pihenőhelyen. Itt nagy volt a forgalom, biciklisek, futók, túrázók egyaránt jártak, keltek. 

A tó körüli sétányon vitt az út. Nagyon hangulatos volt a kicsillanó víz, a hatalmas fák között, hűs szellőben sétálni. A buszmegálló és városközpont ezzel szemben igazi, térkövezett beton dzsungel, nyüzsgő emberáradattal. Látszik, hogy ez egy felkapott üdülőhely. Megkerestem a bélyegzőt, aztán véletlenül észrevettem a hévizi termálkutat. Bementem, megmerítettem az ivóalkalmatosságaimat és indultam tovább. A város ezt követő része teljesen fel volt dúlva, elkordonozva. Hogy jutok fel a templomig és tovább? A kérdéssel megcéloztam egy helyi lakost, aki vigyorogva közölte, hogy fel lehet menni, de kalandtúra lesz. Igaza volt :) 

Az út kaptatón vitt fel a domboldalra. Mimdenfelé ivók, borkóstolók, boros pincék, több nyelven hírdették itt ihat a túrista jó fajta bort. Egy kapu előtt idős néni állt és leszólított. Megálltam beszélgetni, végül még a zsákom is levettem. A néni 84 éves, védőnő volt, most vendégeket vár, mert a volt pincét kiadja túristáknak lakni. Rég sok szőlőjük volt itt, de ma csak fák és a ház mögött némi szőlő maradt. Rávett menjek le szembe és nézzem meg a templomot. Ha nem állít meg elmegyek mellette, pedig lejjebb láttam a kiírást Árpád-kori templom. Szeretem ezeket, különös légkörük van. Be is mentem, énekeltem egyet, megnéztem a freskómaradványokat, hűsöltem kicsit, aztán mentem vissza a nénihez. Addigra már egy lengyel fiatal párral beszélgetett, úgy magyar módra kézzel-lábbal. Bemutatott engem is a párnak és büszkén közölte, tessék ilyen a magyar nő. Kacagtunk mindannyian, én meg elköszöntem és mentem tovább. 

A hegyre fel, le félárnyékos ösvény vezetett. Aztán szántón, mezőn az aszfaltig. Itt rövidítettem pár métert, mert a lábam úgy leégett a perzselő napon, hogy nem bírtam már. Az útszélen bélyegeztem a csárdánál, aztán erdei ösvény kaptatóján át értem el Rezit. 

Két napja a fiatal pár javasolta, ha estére érek ide a vendégházban kempingezzek, mert lehet. Bélyegeztem a kocsmában, megkerestem a házat és meg is szálltam. A zuhanyzás életre keltett, de úgy fel voltam hevülve, hogy hiába engedtem egyre hidegebb vizet magamra, sehogy sem tudott lehűteni. 

A házban iskolás csoport töltötte a táborozás utólsó napját, volt élet. A tanárnő szólt is, de nem zavart, sőt jóleső zsongásban aludtam el. 

Falinda