"Az igaz erő nem kérkedik, nem harsány, nem erőszakol... - ez a gyenge jellem színjátéka."

Reggel beszélgettünk a párommal az elmúlt napok megtapasztalásairól és az aggodalmamról, hogy úgy érzem sehol sem tartok, pedig hamarosan vége az utamnak. 

A múlt fogódzói olyan szépen kiengedtek, a régi sémák lazulnak, a béke és harmónia, a természetben való jelenlét, az összhang a részemmé lett, ahogy én az erdő része.

És most jönnek az emberek a saját világukkal,  késztetéseikkel, szerepeikkel és ráhatásaikkal. Én meg összeroskadva szemlélhetem, hogy a velük való összekapcsolódás során bölcsességtől még igen csak messze állok.

Ezekkel a nyomasztó gondolatokkal integettem el a páromat a buszmegállóban, hálát adva azért, hogy vele emberi kapcsolatban létezhetem. 

Elindultam visszafelé a faluba a jelzés mentén. A  bensőmben dübörgő zakatolás csak úgy repített fel a romhoz. Itt leroskadtam a falmaradvány tövére és írtam ki magamból mindent, ami szóvá tudott formálódni belőlem. Fontos alapértékeim lettek most megérintve.

Mindannyian adott értékekkel, készségekkel érkezünk a világra. Ki ebben, ki abban jó. Az, hogy ezeket a kincseinket hogyan használjuk az életünk során csak tőlünk függ.

Az én hozott tálentumom a beleérző készség, a segítőkészség, a minőségi összekapcsolódás és együttlét, az emberséges, egyenrangú közösség igénye. Amíg nem tudom ezeket a készségeimet a helyükön éltetni, addig mindenkor, mindenütt éltetni akarom. Együttérezni azzal is, akivel nem lehet, segíteni ott is, ahol nem kérik, összekapcsolódni azzal is, akit önmagán kívül más nem érdekel, közösséget alkotni olyanokkal is, akikben dúl a versengés és hatalom vágya. Ezek szűlik a konfliktusaim nagy részét.

Ezekkel a gondolatokkal indultam lefelé a romtól az ösvényen. Nagyon mély volt, nehéz, kézen-lábon csúszva, araszolva haladtam. Amint kint, úgy bent-jutott az eszembe. Miután lemásztam a nehezén, újra a faluban találtam magam, sőt abban az utcában, ahol megszálltunk, a ház előtt is elmentem. Tessék az út visszavisz tévedéseim színhelyére, hogy újra megnézhessem, megmerítkezhessem. Vajon ugyanúgy lenyűgöz, vagy már érintetlenül haladok el mellette?

A faluból erdő és rét közötti kocsiút vitt ki, majd be az redőbe hűvös, mély szoroson át. Szép volt és megnyugtató. Aztán egy kukoricás melletti gazdasági út, tehéncsorda egy nagy fa alatt, egy gazdaság épületei, balra fel ösvény, újra erdő, aminek a végén a szőlők közt találtam magam. Út közben szedret szedtem, meg néhány szem szőlőt.

Így értem el a csobánci vár hegyének alját. Nagyon meredek kaptató állt előttem. Lépésenként haladtam, meg-megállva, erőt gyüjtve a következő lépésekhez. Sokan jártak, keltek körülöttem. Szerelmes pár kézenfogva le a hegyről, egy fiatal pár völgyet bezengető, üvöltő pici babával, ejtőernyősök a hegytetőről leereszkedve a mélybe, szelek és légáramlatok szárnyán.  Leültem az út széli szétesett pad szélére és figyeltem a világot körülöttem.

Aztán elindultam és hamarosan jött utánam egy nő és férfi. Félre álltam, hogy elmehessenek mellettem, de nem tették. Megálltak és beszélgetni kezdtünk. Az utamról és indítékairól kérdeztek, aztán a férfi kapva a lehetőségen tanácsot kért az életét érintően. Tanáccsal nem szolgálhatok, de szívesen beszélgetek vele, hogy maga találjon választ a kérdéseire. Naplementéig beszélgettünk. Felmentünk a hegyre, együtt csodáltuk meg a lemenő napot és kiáltottuk a világba a bennünk lévő kívánságunkat. Barátként búcsúztunk egymástól és mindhárman ragyogó jókedvvel indultunk tovább. Igen ilyen egy emberi összekapcsolódás, ahol minden fél több és boldogabb a találkozás után.

A lemenő nap utolsó fényszemeinél állítottam sátrat a hegy tövében. Boldogsággal telve tértem nyugovóra.

Falinda