A fordulat napja.

Hajnalban nyűgös lettem, mert azzal szembesültem, hogy nem tölt a telefonom. Reggel a tulaj kölcsön töltőjével töltöttem fel. Így későn indultam, már hét ágra sütött a nap és forrósodott a levegő.

Az út kaptatón vezetett fel a szőlők között. Szépek ezek a szőlőhegyek. Szedtem, ettem szőlőt. Egy út menti forrásnál megmosdottam. A Csákány-tető oldalába meredeken felkanyarodó úton, vadas erdőben mentem tovább.

Csak mentem és izzadtam. Két fa kapuján át vezetett az út. Épp azon elmélkedtem, hogyan tudnám felfogatni magammal, itt a változás. Próbáltam az út biztonságát, vezetettségét a mindennapokra is érvényessé tenni, de az elmém, agyam nem értette, nem látta, nem érezte. Egyszerűen képtelen vagyok a változásra, az új elfogadására. Az a nyomorult jól bevált, minden felé helyezett ismert és biztonságérzet.

Mindaz, amit az erdőben átéltem és általa átformálódtam az emberek között visszarendeződik a régi sémák felé. Megtalálni a tálentumaim helyét- minden adottság a jó helyen és időben áldássá nemesedik. Megfelelő kiállással jelen lenni a világban- lábbal a Földön stabilan, lélekkel a Mindenség felé nyitottan és békében, figyelemmel a teremtett világ felé, bentre és kintre lecsendesedetten.

Áltam a kapu előtt és éreztem, akármeddig is állok itt, képtelen vagyok felfogni. Nincs képem az újhoz. Végül egy óvatlan pillanatban átléptem. Abban a pillanatban, amit nem óvott, agyalt túl az elme. Megálltam és visszanéztem. Könnyű volt átlépni. Átlépni valóban könnyű, de míg a cselekvésig eljutunk az életösztön, szocializáció, elme által zsongó gondolatok és érzelmek áradatán és gátjain átlépni nehéz. És itt a teljes kétségbeesésben megszületett bennem a Csend.

Hiábavaló a gondolatokkal, érzésekkel való küzdelem, hiábavaló bénító erejük ellenére cselekedni, hiábavaló, mert csak még nagyobb kétségbeesésbe sodródom. 

Egyszerűen elengedek mindent és csak a Belsó Békére figyelek. A belső béke nyomán belső mosoly, a belső mosoly nyomán rendeződő külső tér születik.

Csak épp a kétségbeeséi idején vajon eszembe jut e mindez? Ez az amit élővé kell tennem. Kétségbeesésből Belső Béke.

Az úton utólért két fiú. Nagy túrázók, sok kilóméterrel és tapasztalattal a hátuk mögött. Beszélgettünk és amit leginkább megfigyeltem, hogy a túráikból a negatívumokat emelték ki. Ez emlékeztetett arra, hogy a hozzáállásunk az egész világunk minőségét meghatározza.

Leértem a szőlők mentén a főúthoz, át az úton a túloldalra. Amikor átértem egy hatalmas terepjáróval megállt egy férfi, kiszállt és ment a birtokára. Közben odaszólt, minden elismerése az enyém, hogy ekkora hőségben ekkora zsákkal rovom az utat. Megálltam és beszélgetni kezdtünk. Ez a férfi ennek a vidéknek a szerelmese, olyan átéléssel és ragyogó szemmel beszélt, hogy öröm volt hallgatni. Ez az ember benne él a boldogságában és élvezi. 

Aztán az út jobbra befordult az erdő felé. Ott egy bácsika gyüjtögetett katáng virágot. Ő is megállított. Beszéltünk pár szót a gyógynövényekről, majd továbbálltam. Arrébb lepihentem, ő meg utólért, beszélgetni kezdtünk a vidékről, a szőlőről. Ahogy a bácsi mesélni kezdett a szőlőről kivirult az arca, megéledt, tele lett energiával. Ez a bácsi is a vidék és a szőlő szerelmese, ő is ott hordozza magában az életörömöt.

A káosz az erdőben, az erdő segítségével kipuculódott belőlem, s így megláthattam belső természetem, s nyomán elérkeztem a belső csendbe. 

Még mielőtt visszatérek az emberek világába, próbát kaptam az elmúlt héten, abban hogyan működöm. Ott is a belső béke a kulcs. 

Így értem be Vállusra. A templomnál bélyegeztem, vizet vettem. Befutott szemből egy túrázó, mellém telepedett, aztán megérkezett a helyi postás, ő is megállt. Váltottunk pár szót, aztán mindannyian útra keltünk a szélrózsa három irányába. 

A faluból fel kaptató, jobbkanyar, földút, jelzetlen elágazás. Lentről épp jött egy pár nekem utat mutatva, cserébe bíztatásul elmondtam, közel a falu. Nagyon megörültek, ahogy én is a felbukkanásuknak. Az erdő szép volt, az út tele szederrel, jól teleettem magam. 

Az aszfaltúthoz érve mindenfele kék jel. A fán jobbra mutat, az út túloldalán balra. Az egyik térképen jobbra, a másikon balra. A telefonom megbolondult és egyre távolabbra mutatta Keszthelyt. Aztán valami felrémlett az emlékeimben, mintha valaki említette volna régi út erre, új út arra. Elindultam a frissebb jelzésen. Jó döntés volt. Aztán egy helyen csak nem vehettem észre a letérőt, mert a lőtér mellett jutottam el a Keszthely előtti Nagymezőre. 

Itt a gondnok nagyon segítőkészen megengedte, hogy megmosakodjak a mosdóban és elmondta, hogy sátrazhatok is. Így itt maradtam éjszakára. 

Falinda