Reggel nagyon korán keltem. Csendesen kipakoltam a holmimat a sátorból, hogy hagyjam a páromat pihenni és kívül öltöztem. Leültem egy padra és nesztelenül figyeltem az ébredező ersőt. A levegő friss volt, a mókusok épp hogy zajolni kezdtek a szelíd gesztenye fák ágain, a madarak, tücskök még aludtak, a szemközti fenyők csipkésen leomló mélyzöld rokojájukban nesztelenül ásítoztak a hajnali párában. Ez az utolsó reggelem. Minden képet, apró rezzenést, hangulatot megjegyeztem ebben a soha vissza nem térő pillanatban. Aztán a nap is sejleni kezdett az erdő mögött, a szemközti fenyőket különös hangulatba burkolva. Meg szerettem volna örökíteni, de egy fénykép sem adta vissza azt, amit szabad szemmel láttam. Aztán lementem a fenyőkhöz, majd tovább az ösvényen és megtaláltam a forrást. Megmosdottam a hűs vízben. Nagyon lassan, csendben sétáltam visszafelé a pihenőhöz, hogy meg ne törjem ezt a békés hajnali pillanatot. A párom már kint ücsörgött a padon és engem figyelt, ahogy nesztelenül lépkedek a növények között. Odaültem mellé csendben, hogy ez a pillanat még egy kicsit itt maradhasson velünk. Aztán feljött a nap, fényével kihírdette az új napot, így mi is mocorogni, pakolászni kezdtünk és hamarosan útnak indultunk Írott-kő felé.

Az út aszfalton vitt felfelé, majd be az erdőbe egyre meredekebb ösvényen. Nehezemre esett a kaptató, pedig a zsákom 3-4 kg-al könnyebb volt plusz víz és élelem nélkül. A testem ahelyett, hogy bemelegedne és könnyülne, egyre görcsösebben befeszült. Valahogy nem bírtam a tempót. Aztán leesett. A párom olyan tempót diktált, amit nem bírtam. Ilyen eddig nem volt. Megálltunk és beszélni kezdtünk róla. Ahogy a zarándoklat első hetében együtt mentünk mindkettőnknek hasonló volt az út, a kezdeti nyűgök, az erdő első érintése... Most nagyon különbözően vagyunk jelen. Ő pár napja jön, én három hónapja, ő szeretne már a végén lenni én minden percet nyújtanék. Ő itt van velem az erdőben, én egy vagyok az erdővel.

Az út elérte a Hörmann-forrást. Lepihentünk, körbejártuk a környéket, felöntöttük a kulacsainkat vízzel és elindultunk az utólsó állomás felé. Az ösvény még mindíg emelkedett, de egyre sziklásabb lett, aminek nagyon örültem, mert ezen könnyebb felfele lépkedni. Az utat nyírfák szegélyezték.

"mindent tudok" - töltötte ki a tudatomat a gondolat. Az erdő mindent megmutatott, amire szükségem van. Készen állok. A lépteim könnyedek lettek, a tekintetemből a belső mosoly sugárzik. Az utólsó párszáz métert a megérkezés tudatával tettük meg. A párom felajánlotta menjek előre, de én vele együtt szerettem volna menni, megfogtuk egymás kezét és egy darabon így lépkedtünk.

A pihenőnél lepakoltunk, bélyegeztem, felmentünk a kiláróhoz, én felmásztam a tetejére és hazakiáltottam, hogy itt vagyok. Elértem az ország legkeletibb pontjáról a legnyugatibb pontjáig. Ide értem, átgyalogoltam az országon, megtettem több, mint 1160 km-t, úton voltam 3 hónap 3 nap és most itt állok. Megható volt a pillanat, ugyanakkor valahogy mégsem éreztem, hogy vége lenne, hiszen megyek tovább.

A pihenőből telefonáltam a családom otthon lévő részének, pihentünk, megettük a maradék ételünket, aztán a piros jelzésen elindultunk lefelé Velem irányába. Az út egy völgy félkörívén vezetett, bükkösön át, majd egyre meredekebb lejtőn a völgybe, fenyőerdő sűrűjébe. Az útszélen eredező források és a völgy mélyén futó csobogó patak mentén. Itt olyan tájak jönnek sorra, amit a legjobban szeretet az erdőből. Az erdő ezzel búcsúzik tőlem. Meghatottan lépkedtem, aztán ezüstös kavicsokat kezdtem gyűjtögetni, amibe belerejtettem ezt az erdővel való összetartozást, hogy majd továbbadjam a szeretteimnek az út ajándékaként.

Így történt

Falinda