Reggel gyűrötten keltem, mert az udvaron kiválasztott legegyenesebbnek tűnő sátorhely igen csak lejtősnek bizonyult, igy egész éjjel csúsztam lefele és tornásztam magam vissza. Korán keltem és úgy terveztem korán is indulok, de aztán a tanárokkal úgy elbeszéltük az időt, hogy a falut már rekkenő hőségben hagytam el. 

Álmos vagyok, nyúzott kicsit, a hőség már most elviselhetetlen, jó, hogy ma nem kell sokat mennem, fúj a szél és erdőben járok-kelek. Ma majd lassan botorkálok, sokat ücsörgök. 

Így indultam zalaszántó felé, de már Rezit elhagyva egy útelágazásban le is ültem pihenni. Órákig ücsörögtem itt. Az erdészek többször is elmentek mellettem, előszőr kiköszönve és elnézést kérve a porért, később már csak közönbösen elhajtva mellettem, mintha én is a megszokott táj része lennék.

Végül összeszedelőzködtem és elindultam. Többen is jöttek szembe, ki elgyötörve, ki lihegve, ki izzadtságban fürödve. Mi lehet ott? Aztán megláttam. Szép erdő, meredek leltő. Persze a szembejövőknek kaptató. Milyen kellemetlen az ilyen hőségben, még az árnyék ellenére is. Hálás voltam, hogy én itt, most lefele mehetek. A völgy nagyon szép volt, meg is csodáltam, meg-megálltam, nézelődtem. Aztán az aljnövényzet egyre sűrűsödött, ahogy haladtam kifele az erdőből. Végül az ösvény hirtelen szántóba torkollt és már benn is voltam Zalaszántón. Az utcában egy férfit kérdeztem meg hol a kút. Az iskola előtt van csap. Alig vettem észre. Vele szemben a boltban hideg üdítőt vettem, bélyegeztem. Amikor kijöttem egy férfi szállt ki a kocsijából és elmondta, ha kéktúrázom van egy rövidebb út fel a sztupához. Meghallgattam és úgy voltam vele, majd látom hogy bírom a kaptatót a hőségben. Benéztem még a templomba. Itt sem szenvedő feszület van a főoltáron, hanem az igét osztó Jézus. Ami meghatott, az az előtérben álló háborús halottak fényképeiből összeállított tabló. Életek a hatalomvágy markában elveszve. 

Ahogy gyalogoltam felfele a sztupához végig azon gondolkodtam rövidítsek-e. De nem volt rá szükség, ugyanis a térképpel ellentétben a jelek a rövid úton vittek fel. 

Fent megkértem a budhista árust, had tegyem a zsákom be hozzá, míg felmegyek leróni a köreimet. Kedvesen megengedte és adott füstölőt is. Elmondta hogy szokás körüljárni, de én a magam módján szerettem volna. Az alsó köröket a test tisztaságáért, a középsőket az érzelmek és gondolatok tisztaságáért, a felső kört a belső békéért, az utólsó kört az imamalmok megpörgetésével az imáim kiröppenéséért tettem meg. Amint lejöttem éreztem itt az egész eddigi utam összegződött és ima formájában szóvá tétetett. 

A pihenőben ettem és lazítottam. Fura fáradtság vett erőt rajtam, az asztalnál ülve elbóbiskoltam és nagyon nehezen vettem magam rá a továbbindulásra. 

A következő útszakasz könnyed lejtő volt, széles, murvás autóúton. Majd be az erdőbe, kaptató fel a Tátika-hegy felé. A bogarak olyan mennyiségben özönlöttek körülöttem, hogy alig láttam. Volt itt szembe repdeső kis légy, mérgesen szúrkáló szúnyog, vadászva lecsapó és fájdalmasan harapó pőcsik. Egy idő után már létezni se bírtam, csapkodtam veszettül és egyre feszültebb lettem. Az erdőben megreccsent egy fa, a madarak elriadtak, a fa dőlt, megállt. Én is megálltam, figyeltem hol van, merre dől. Újra reccsent, dőlt megint, aztán újra megállt. Gyorsan eljöttem mellette. Abban a pillanatban csak cselekedtem, de miután elhárult a veszély éreztem, túl akartam élni. A veszély keltette élénkség múlásával újra nyűglődtem. Ennyit a nagy meglátásokról, a belső békéről. Egy sereg bogár kihoz a sodromból. Akkor itt a legragyogóbb alkalom a a belső csend gyakorlására. 

Jött egy család a vártól, lelkesen elláttak az előttem álló útra minden tapasztalatukból fakadó jótanáccsal. Kedvesek voltak és lelkesek, teljesen feltöltődtek az erdőben. 

A kék elvitt a vár alatt, amit most nem is bántam, nyűglődtem. Hívott a párom is, ha megvan a sátorhely beszéljünk. Innen célratartásban voltam, de a táj egyre sűrűbb erdőkben mutatkozott. Aztán kiértem a Sarvaly felé tartó útra. Itt szakadni kezdett az eső. Hát ezérz voltak megőrülve a bogarak, meg én is.

Volt a piros jelzés irányában egy kaszált tisztás, de valahogy nem tetszett. Mentem tovább. Idáig már nem akartam eljönni, hamarosan itt az erdészház. Hol fogok sátrazni? Meddig kell még menni? Az eső is egyre kitartóbban szakad. 

Végül elértem a vendégházat, betértem, hátha adnak sátorhelyet. Tele volt autóval, de ember egy sem. Vadásznak. Itt nem sátrazok. 

Ahogy visszatértem a kékre megláttam balra egy feszületet és alatta nyírt gyepet. Ez az! Itt fogok éjszakázni. De ahogy felmentem, a kereszt felett megláttam a pihenőt a forrással és egy esőbeállóval. 

Szeret engem az erdő, mert a mai nyűglődés, háborgás ellenére a szakadó esőben egy csodaszép alvóhellyel ajándékozott meg. 

Kényelmesen állíthattam fel a sátrat, védett helyen, szárítkozhattam, az eső ellenére, és még meg is tudtam fürödni a forrás lefolyójában. Mindenek tetejébe szép helyen hajthattam le a fejem. 

Falinda