A reggeli készülődés után indultunk Városlődre, hogy onnan folytassuk az utat. Elindultunk Úrkút felé. Az erdő megint mutatott mindenből egy kicsit, egy völgy, szép erdő, kis lejtős kaptató....

Ma inkább én beszéltem többet, de figyeltem, hogy a hugom élvezhesse az erdőt. Így értünk a falu határához. A hugom látta meg az út bal oldalán a sziklavölgyet. Odamentünk és körüljártuk, nagyon szép, érdemes volt kitérni ide. A faluban a sarki kocsmában volt a bélyegző. Fagyiztunk, közben egy itt élő férfi kijött hozzánk a teraszra és mesélt a falu életéről, a bányászatról és az ittlakók lehetőségeiről a bányabezárás után. Ízes, érdekfeszítő volt és sok mindent megtudtunk. Végül elköszöntünk és indultunk tovább.

A falut elhagyva a régi vasút útján mentünk, amikor elezdett esni az eső. Csak pötyögött, de mire a leágazáshoz értünk, már rendesen szakadt. Megálltunk a fák alatt, egy ideig felfogták a levelek a vízcseppeket, aztán már mindegy volt hol vagyunk, így elindultunk az ösvényen a fák közé. Mire az aszfaltúthoz értünk megtelt a bakancsom vízzel, a hugom esőkabátján meg úgy ment át a víz mint a szitán, így bőrig ázott. 

Cipőcsere után elindultunk a Kab-hegy fele a betonúton. Nem értük el az erdészházat a bélyegzésért, mire odaért a hugom párja, de nem is bántam, hisz a hugom bőrig ázott.

Amint hataértünk forró zuhanyt rendeltem el neki, aztán irány a Balaton. Megint a vízben töltöttem az időt, úsztam és figyeltem az embereket. Tanúságos időtöltés volt. Az emberek egy része a strandon felszabadultan élvezi a vizet, az együttlétet, de egy nagyobb részükön az utcai ruhától megválva állarcaik, eljátszott szerepeik még erőteljesebben megmutatkoznak. Néztem őket, közben figyeltem önmagamat is.

A víz, az úszás kellőképp ellazított, kimosott és kellemes fáradtsággal töltött el. Vendéglőben vacsoráztunk. Amikor hazaértünk úgy döltünk ágyba, akár egy farönk.

Falinda

Az éjjel nagyon rosszul aludtam. A hugom párja zárt ajtónál, ablaknál alszik. Hajnalban arra keltem, hogy megfulladok, kinyitottam az ajtót, hogy jöjjön be levegő, de már nem tudtam visszaaludni. Amikor mindenki felébredt reggeliztünk és megterveztük a napi túrát.

Visszamentünk Németbányára és a bélyegzőtől folytattuk az utat. Az utikönyv mára csalánt, sarat, árnyéktalan utakat ígért. Fel voltunk készülve mindenből a legrosszabbra. Ehhez képest az erdő megint finoman mutatott mindenből egy kicsit. A csalános nem lolt áthatolhatatlan embermagasságú rengeteg, mint eddig, a sáros völgyben mindig volt hova lépni, szép erdőn, patak fölött fahidakon vitt az út. Végül kiértünk a rét szélére. Itt pihenőt tartottunk és erőt gyűjtöttünk a tűző napon való gyaloglásra. Erre aztán nem került sor, mert az erdő szélén haladva árnyék volt a fejünk felett. Vigyáz a hugomra a természet, mintha ő is azt szeretné, hogy a hugom minden itt töltött pillanatot élvezettel éljen át.

Így értük el Városlődöt. Átmentünk egy pici alagúton, egy vasuti aluljárón, ezt követte egy rövidke gyaloglás a betonon, hőségben, árnyék nélkül, csak hogy tudja a hugom, ilyen is van. 

Hamar elértük a kocsmát, bélyegeztünk, az útkanyarulatban lévő két padon letelepedtünk és vártuk, hogy a hugom párja megérkezzem. 

Ezen a napon végre lementünk a Balatonhoz. Bementem a vízbe és úszkáltam estig. Élveztem a végtelen vizet. 

Este mindannyian kidőltünk. Előkészülve az éjszakai szaunára csak huzattal takaróztam, így jól aludtam. 

Falinda

Éjjel a mókusok csúszdának használták a sátram, igy nem aludtam túl zavartalanul. Korán keltem és felmentem a kilátó tetejére napfelkeltét nézni. Aztán összepakoltam és elindultam Bakonybél felé. 

Az út első szakasza kellemes út lefelé egy szerpentinen. Aztán be az erdőbe, reggeli ébresztő, meredek lejtő köves csúszós. Ezután kellemesebbé vált, igy könnyed léptekkel haladtam. Szép erdőn át haladtam lefelé. Itt összekapcsolódott a zöld és kék jel, ez volt a barátok útja. A falu előtt újabb sziklás, csúszós ösvény, kapaszkodtam amibe csak tudtam. Miért ne? Minden lehetséges segítséget igénybe vehetek, hogy élvezetes legyen az utam. És ez az életre is igaz. Miért kellene mindíg mindennek izzadtságszagú küzdelemnek lennie, ha élvezhetjük is.

Így értem be a faluba, a Gerence fogadónál bélyegeztem, a pihenőben letelepedtem, elnyújtóztam a padon és vártam, hogy megérkezzen a hugom. Innen négy napig együtt megyünk könnyített menetfelszereléssel, esti Balatoni fürdőzésekkel. Ez az úton a nyaralás hetem:)

Nagyon megörültem, amikor a hugom bejelentette, hogy egy pár napot szeretne velem jönni. Ő nem az a menjünk ki a vadonba típusú ember, és most mégis ihletet kapott és velem jön. Nagyon örültem neki és reméltem, hogy mindabban a gyönyörűségben, amiben részem van ő is megmártózhat kicsit. 

Megérkezett a hugom a párjával. Átpakoltunk egynapos zsákba. Amikor a hátamra vettem majdnem orra estem. Mintha semmi se lenne rajtam. Kacagtam és arra gondoltam, néha vágyakozással néztem egy-egy kis zsákos tútistára, amikos nagyon nehéz volt az enyém. A héten én is kiszsákos leszek. Mindannyian izgatottan készülődtünk. Én szerettem volna, ha a hugom nagyon jól érzi magát és belekóstol az utamba, ő izgult, hogy bírni fogja-e, a párja meg féltette.

Végül útra keltünk. Mondtam a hugomnak, figyelje ő is a jeleket. A jelzés máris átvitt bennünket egy réten, egy fahídon a patak felett be az erdőbe. Az erdő mindenből mutatott egy kicsit. Kis csalános szakasz, kis emelkedő, kis lejtő. Mintha a hegy is óvna minket. Lassan mentünk, meg-megállva, mindent megfigyelve, észrevéve, megcsodálva. A hugom épp olyan szemmel látta a tájat, mint én. Közben csendesen beszélgettünk. Rég nem találkoztunk, volt témánk bőven. Így közeledtünk Németbánya felé egy kényelmes, kavicsos úton.

A hugom úgy belejött a jelfigyelésbe, hogy a falu előtt ő vette észre a bélyegző jelet. Megálltunk, bélyegeztünk. Az út csak érintette a falut, de mi besétáltunk, egy padra leültünk, ledobtuk a cipőnket és vártuk, hogy a hugom párja értünk jöjjön. Ez volt az első nap. A hugom ízelítőt kapott a túrázásból, kellemesen elfáradt és tele volt az erdő adta élményekkel.

Elmentünk a szállásra és pihentünk. 

Falinda

Úgy aludtam éjjel, mint akit kupán vágtak. Bármilyen septében is sikerült ezt a helyet találni, nagyon jó választás volt. Amikor reggel összepakoltam és szétnéztem láttam, hogy napvilágnál biztosan nem állok meg itt. Pedig remek kis hely volt. Mindenemből csurgott a víz, az előző napi esőzések nyomán olyan nagy volt a pára hajnalban. Összeraktam a sátrat, egy kilóval biztosan többet nyomott.

Végül elindultam Nagyesztergár felé a sáros úton. Nagyon lassan haladtam és úgy tűnt nagyon soká értem wl a falut. Újra hétágra sütött a nap, a páratartalom miatt kívül belül csurgott rajtam a víz. A faluban szembetalálkoztam egy lánnyal, aki az anyukájával ment az túraúton. Elmondták, hogy lejjebb van egy kocsma ott tudok vizet venni, Zirc meg úgy húsz perc lesz lefele az úton. Jóhírek. 

A kocsmában vettem ezt, azt, kértem vizet és a teraszon egy padra lepakolva cipőt váltottam. Közben egy bácsitól megtudtam Zircen merre kell menni, hogy jót ehessen az ember. Megköszöntem az útbaigazítást és elindultam lefelé.

Az utat Zircig végigénekeltem. Árnyékos úton, lefelé, jó ütemben, jó hangulatban haladtam. Boldog voltam. 

A városba teli vigyorral érkeztem. Az egész világot át tudtam volna ölelni. De az első akivel találkoztam egy nénike volt, aki megtömött bevásárlószatyorral, savanyú, unott arckifejezéssel épp előttem térz be egy házba, gondosan elkerülve a tekintetemet. Igen városban vagyok, itt ez az alapvető emberi szokás. 

Az állomáshoz a sinek melletti ösvényen jutottam. Bélyegetzem, aztán a betonrengeteg, benzinkút, tesco, lakótelep dzsungelében próbáltam meglelni a kék jelet. A város zajos volt, meleg. A bácsika ajánlotta vendéglő épp a jelzett úton volt. Betértem és megebédeltem. Olyan nagy adag ételt adtak, hogy komolyan meg kellett vele küzdenem. Közben nézegettem a betérő embereket. Egy férfi, leült a velem szemközti asztalhoz, magabiztosan rendelt, étlap nélkül tudta mit szeretne. Egy négytagú társaság, ók sokáig tanakodtak, mit rendeljenek. Egy törzsvendég ide hozta születésnapi ebédre a nagy családot, voltak vagy titen. Egy férfi a két fiával... Ahogy jött az ebédidő egyre többen jöttek és én nézegettem őket. Milyen emberek, hogyan viszonyulnak egymáshoz, ki hogyan rendel, beszél a pincérekkel.

Amikor kijöttem egy család a bejáratnál lévő étlapot nézegette tanácstalanul, hogy betérjenek-e ide. Mondtam, hogy megéri, mert finom az étel, az adag meg akkora, hogy egy bivalynak is sok lenne. A család női tagja majd felöklelt a szemével, hogy kéretlen tanácsommal ízultálni merem őt. Jaj. Elfelejtettem, nem az erdő, nem jóérzésű találkozások. Ez itt a nagybetűs civilizált, városi élet. Mosolyogtam magamon.

A város szélén a játszótérnél pihenő várt. Lepakoltam, kireregettem a vizes holmimat a fűre és egy padon elnyulva sziesztáztam. Eltelt már vagy két óra, mire tovább bírtam indulni Borzavár felé.

Az út enyhén emelkedett, de a hűs erdőben vitt, így jól haladtam. A falu előtti fegytetői növényzetben pihenőhely. Lepakoltam és pihentem kicsit, majd elindultam a faluba. Az út menti gazos ösvény után aszfaltkaptató jött a településen át. Mire a kocsmához értem úgy éreztem magam, mint aki megjárta a sivatagoz. Leroskadtam a bélyegző melletti padra, kértem egy pohár hideg almalevet és igyekeztem magamhoz térni. Nehezen ment. Bentről üvöltött a tv-n át a forma-1 közvetítés. Végül útnak indultam. A polgármesteri hivatal előtti kútnál vizet bettem és elindultam a kilátó fele. Szemben egyre több elvsigázott túratárssal találkoztam. Mindenkit megvisel ez a hőség. A lovarda mellett szembejött egy fura figura. Mintha félne, nem csak tőlem, hanem az egész világtól. Törékeny, pici emberke volt. Köszöntem neki, alig köszönt vissza. Elhaladtunk egymás mellett, utána szóltam, jó a hátizsákja. Visszafordult, hogy lereagálja, megállt, de hisz az enyém is ugyan olyan. Megálltam és visszafprgulva vigyorogva közöltem, hogy azért mondtam. Elkezdtünk beszélgetni. Elmondta, hogy szabin van, milyen az út és figyeljek, mert a kerítés bégénél le kell majd térnem balra és nincs kijelőlve. Cserébe megnyugtattam, hogy jó úton van és pár méter múlva már látni fogja a jeleket az oszlopokon. Elköszöntünk, de alig tettem meg pár lépést, újabb fura figura jött, egy nagydarab csupa izzadtság, csupa erölködés férfi, teljes modern, divatos túrafelszereltségben. Ő megállt, jó ürügy lehettem a pihenésre. Amint megszólalt éreztem belőle a jóindulatot, közösséget. Nem sokat beszéltünk, csak praktikus tapasztalatcserét tartottunk, aztán mentünk tovább. Tőle tudtam meg, higy az út nyílegyenes felfele kaptató lesz a hegyre, de csalán végre kevesebb.

A leágazásnál leültem pihenni és azon tűnődtem, miért kaptam két ilyen fura figurát. Ahogy elindultam nyomban kiderült. Ha az első srác nem szól túlmegyek a leágazáson, ugyanis csak akkor lehetett észrevenni, ha már lekanyarodtam a kavicsos útról. A kaptatóra meg a másik srác készített fel, és milyen jól esett, amikor az elején lévő sziklamászás után könnyítő szerpentinen kellett tovább menni, a végén lévő újabb meredekig. 

Bizony, bizony sosem tudhatjuk milyen fura csomagolásban érkezik el hozzánk a segítség. 

Így értem el a Kőris-hegyet és a Vajda Péter kilátót. Meglepetésemre sikkal hamarabb értem fel, mint terveztem. Leültem a kilátó lábához, bélyegeztem és megvártam, hogy a kilátóban lévő lejöjjön. Aztán egy kósza ötlet nyomán az első szintre vertem tanyát és itt hajtottam álomra a fejem.

Falinda

Egész éjjel szakadt az eső. Gyűrötten keltünk, lustálkodtunk, beszélgettünk. Nagyon jó így együtt. A szállásadónk megengedte, hogy ittmaradhassunk, míg jön a következő lakója, egy debreceni család. Fél egy körül szólt, hogy mindjárt itt lesznek, de maradjunk nyugodtan, nem zavarjuk őket. Így jó volt nekünk is, mert ebédeltünk és inulhattunk is a buszhoz. Épp annyi ideig voltunk ott, míg megérkeztek és elkezdték a bepakolást. Elköszöntünk és elindultunk a buszmegállóba.

Én is mentem két megállót lefelé. Épp a kék jel mellett szálltam ki. Hálás voltam érte, hogy a nedvességet felpárolgó gőzölgő betonon nem kellet visszagyalogolnom a kék jelig. Elköszöntem a páromtól, elintegettem és indultam az erdőbe. 

Az egész éjjel szakadó eső nem hozott felfrissülést, mert a nap újult erővel tűzött így a levegő páratartalma óriási volt. A pár méter aszfalton gyaloglás után az erdő hűse igazi felüdülés volt. Fél három körül járt az idő és én elindultam Jásd felé az erdei úton.

Az út itt is olyan volt, mint előző nap. Vagy meseszép táj, vagy nyakig érő úttalan csalános. Nagyon vártam a Bakonyt. Ilyen lesz? Elhatároztam, hogy jobban figyelek a jelekre és a megérzéseimre.

Jásdra bekanyarodva az útelágazásban épp a jelzés és a bélyegző helyét füekésztem, amikor hallom, hogy valaki örvendezve kiabálja a nevemet. Az útelágatásban három Pesti barát jött velem szembe. Megörültünk egymásnak és a váratlan találkozásnak. Letelepedtünk a pihenőben. Elszaladtam a boltba ennivalóért, ők gyümölcsöt hoztak és mini piknik mellett élménybeszámolót tartottunk. Aztán elköszöntünk, ők beültek a sörözőbe, én meg tovább indultam. Feltöltekezve a találkozás örömével és a sok jasznos infóval, amit tőlük kaptam.

Az úton láttam társaim sárban hagyott lábnyomait, olyan volt, mintha együtt mennénk. A római fürdőhöz közeledő úton szembetalálkoztam azzal a párral, akik a faluban társaimtól kértek útbaigazítást. Elmondták, hogy hiába keresték, nem találtál a vízeséshez vezető utat. Ó ez ennyire nehezen megtalálható? Pedig oda mindenképpen le szeretnék jutni.

Izgatottan mentem lefele az ösvényen. Az útelágazásnál a patak túlpartján lévő pihenőnél egy családtól kértem útbaigazítást. Megmutatták melyik útra térjek le. Pár száz méter után elértem a zubogót. Az esőzés nyomán hatalmas erővel zúdult le a víz aranyló sárga színben pompázva a sziklák között. Lemásztam egy patkára, közvetlenül a tuhatag mellé és élveztem a látványt. A lábaim alatt hömpölygő vízáradat, a hazalmas robaj, amivel elzúdult hamarosan kimosott belőlem indent. Ültem ott teljes összeolvadásban mindennel. Aztán megjelent a család is. Beszélgetni kezdtünk, míg a gyerekek felszabadultan ugrándoztak a kövek között. Eltelt vagy öt perc, mire rájöttünk, hogy mi már találkoztunk Tésen a szálláson. A kisebbik gyerek bevadult és egyre meredekebb mutatványokat hajtott végre. Apukája odahívta. A gyerek beállt hármónk közé. Ösztönösen, gondilkodás nélkül megsimítottam a fejét, hátát és csendesen elmondtam neki, amit kell. Egy pillanat alatt lecsendesedett. Visszament egy tócsához, lemosta a sarat magáról és elkezdezz kavicsokat gyüjtögetni. Igen a gyerekek, ehhez nagyon értek.

Az út keskeny hegyoldali ösvényen folytatódott. Úgy tervezten, hogy a Bakonynána előtti vendégház körül állítok sátrat. De mikor odaértem láttam és hallottam a nagy társaságot a háznál. Nagyon hangisak, így tovább mentem. Bélyegeztem az út széli oszlopnál, vizet vettem a kútnál és elindultam tovább.

A betonútról jobbra tért le a kék, itt is megtaláltam barátaim lábnyomát, ami moaolyra fakasztott. Egyre sötétedett, a jeleket is alig láttam már. Gyorsan sárorhely kellett. Végül az út melletti elhosdott farakások helyén állítottam sátrat. Villámgyorsan kipakoltam. Mire kész lettem teljes sötétségbe borult a táj.

Falunda

Reggel kipihenten keltem. Amikor pakolásztam összefele láttam, hogy az úton jön két srác és tétovátva keresik vajon merre tovább. Kétszer is visszajöttek az elágazáshoz, mire észrevettek és kérdezték, tudom-e merre tovább. A távolból mondtam pár szót, de újra rossz irányt választottak. Ezek szerint másoknak is gondja van a jelzésekkel. Ahogy elindultam láttam, hogy a jó út jelzése jól el van rejtve, ahonnan jöttek nem láthatták. 

Elindultam a magam útján felfele az erdei úton, ami rövid kaptató volt. Aztán harmatos dzsungelben kellett tovább küzdenem magam. Így értem el Bakonykutipuszta szélét. Jel jobbra, aztán rét amíg a szem ellát, útelágazás, jel sehol, távolban egy nagy fa. Arra mentem, remélve azon van a következő jelzés. Azon volt.

Így értem be Bakonykútiba. A falu a legszebb, amit eddig láttam. Pici, tipp-topp, gyönyörű házikók, rendezett, igényes környezet. A bélyegzés után a túlvégi pihenőben leültem reggelizni. A gyerekeket kiengesik a templom parkjába játszani, milyen jó. Eszembe jutott erről a gyerekkorunk, mi is az utca előtti réten gyültünk össze és egész nap ott játszottunk együtt. Milyen jó, hogy van még ilyen.

Szállást kerestem telefonon, aztán beszéltem anyuval, mi újság van otthon. Elmondta, hogy a szülők aláírásgyüjtésbe kezdtek, hogy visszavigyenek az oviba. Mondtam anyunak, hogy ne tegyék, mert nem fogok visszamenni. Semmi kedvem a visszarendeződéshez. Anyu, mint egy hős amazon áll ki otthon mindazért, amit fontosnak tart, az igazáért, a gyerekeiért, az ügyünkért. Mivel igen intelligens ember, finom mégis határozott módon teszi. Mintha a változásaim rá is hatással lennének. Örülök neki, hisz bármi, amit a szüleink saját életükben megoldanak, helyre tesznek, már nem kerül át a mi batyunkba örökségként.

Ahogy beszéltünk az otthoni dolgokról, azt figyeltem magamban, milyen a viszony bennem hozzá. Egyre kevésbé érint meg. Lassan kikopik belőlem annak a viszonyrendszernek az érzelmi lenyomata.

Az úton tovább újra jelzések híján voltam. Folytatódik az előző napi barangolás. A táj élvezete helyett, jelkeresés, útvonalellenőrzés lépten-nyomon. Azt se tudtam sokszor hol vagyok, támpont sehol. Arra vágytam, bárcsak vége lenne ennek az irányvesztett, jeltelen, kinlódós haladásnak. Az életben sem szeretem az ilyet, szenvedek alatta.

Sűrű, fenyőkkel tűzdelt, keskeny ősvény következett, szaladva haladtam benne, azzal a tudatossággal, hogy a menet közben végigsímító ágak, levelek, növények fésülik, tisztítják, rendezik az aurámat. 

Az erdő szélén pihenőt tartotta, aztán ki a napra. Végtelennek tűnt az út, a levegő elviselhetetlenül forró és nyomasztó volt. A mezős dombról messze el lehetett látni a távolba. Ekkor kezdtek gyülekezni az ég alján a felhők és egyre baljósabb szürkeségbe tömörülni. Mostmár tudtam ez a nyomasztó hőség a vihar előtti feszülő, lélegzetvisszafojtó pillanata a természetnek. Megszaporáztam a lépteimet, talán leérek Kisgyónra mire földet ér a vihar szoknyája.

Az út szép völgyben vezetett tovább. Hiába az igyekezetem, mert mostmár előlről is gyűjtötte az erejét a vihar. Itt találkoztam szembe egy párral, akik szintén szaporázták a lépteiket, ők a falu fele igyekezve. Minden sietség ellenére megálltunk beszélgetni. Úgy belelendültünk, hogy vagy fél órát csevegtünk. Végül megbeszéltük el is kerülhet bennünket ez a két irányból összecsapni készülő égi háború. Ezzel a gondolattal mentem tovább, illetve csak cammogram, mert a nyomasztó hőségben egyébre nem voltam képes. Végre elértem a bélyegzőt. Rövid jobbos kitérőben pihenő. Ledobáltam mindent és elnyúltam egy padon. 

A pihenő után újult erővel indultam útnak. Igyekeztem Tés felé, a szállásra, a páromhoz. Kavicsos úton indultam. A jel ahogy két napja megint sehol, pedig útelágazásban vagyok. Már kezdett nagyon elegem lenni ebből. Elindultam felfelé, jóval bentebb jel. Már láttam semmiféle igyekezet nem visz Tésre időben. Felhívtam a szállásadót, hogy csak jóval később fogok odaérni, nem gond. Felhívtam a páromat is. Ő lekéste a csatlakozást, úgyhogy ő is késik. 

Reggel óta van bennem egy igyekezet odaérni, elkerülni, odaérni... A vihart szemlátomást nem kerülöm el, a szállásra nem érek időben. Megálltam egy újabb elágazásnál. Jel megint sehol, ha én festeném erre a fára tennék, tőlem balra, úgy két méterre, de nincs. Megálltam, ránéztem újra a fára. Ledöbbenve láttam ott a jel rajta. Álltam ott és az elmúlt két napom egy pillanat alatt átérékelődött bennem. Jelek vannak, csak észre veszem-e őket. Már nem siettem, elmúlt az igyekezet a valahova érésre, a valamit elkerülésre. Megszületett bennem a megadás. Lesz, ahogy lesz és az épp úgy lesz jól, ahogy lesz.

Így értem el a csőszpusztai bélyegzőhelyet. Leültem, pihentem és eldöntöttem, hogy elég volt már a csalántúrából mára és a gyalogút helyett az aszfalton kerülővel megyek be Tésre. Az útelágazásban háborús emlékhely és két ember. A férfi megszólított, idáig értem a Gaja völgyéből? Ó tényleg ott találkoztam ezzel a négytagú családdal. Megálltam, beszélgetni kezdtünk. Elköszönéskor a férfi visszafordult és megkért had ölelhessen meg. Megható pillanat volt.

Így érkeztem be Tésre. A falun átkaptatva, atemplomnál találtam meg a szálláshelyet. A párom is megérkezett a busszal, mire a szállásadónk odaért. Mindenki egyszerre:)

Nagyon elgyötörtek voltunk, mindkettem megfeszítettük magunkat, hogy ma itt lehessünk.

Az ég is leszakadt, amit fedél alól nézhettem. 

Falinda

Reggel korán keltem, csendesen pakoltam és útra keltem Csókakő felé. A fejemben zsongtak az utitársamtól előző nap kapott értékes gondolatok. Így értem el a falu előtti szorost. A felkelő nap fényében sejlő táj mesebeli szépségű volt. Szinte nesztelenül osontam, hogy meg ne törjem a csodát. Örültem, hogy így reggel, egyedül, elcsendesedetten lépkedhettem itt. Teljes jelenlétben szívtam magamba az élményt.

Egyszer vsak a faluban találtam magam. A parkolóban megnéztem a szoborcsoportot, bélyegeztem és üdvözöltem a szélső ház teraszán kávézgató két idős urat. Kérdwztek az útról, beszélgetni kezdtünk, majd továbbindultam le a faluba. 

A faluban széles mosollyal az arcomon mentem végig. Boldog voltam. Az emberek kedvesen visszamosolyogtak, köszöntek.

A falubol Bodajkra aszfaltúton kellett tovább mennem. A korai indulásnak köszönhetően még árnyékon mehettem. Bodajkra érve az állomásnál bélyegeztem és indultam a helységen át. Itt már tűzött a nap, a hosszú utcáknak úgy tűnt sosem lesz vége. Aztán az elágazásban rátaláltam a boltra, reggelit vettem és a szemközti játszótér pihenőjében letelepedve ettem, pihentem, nézegettem a térképet és óhatatlanul is figyeltem a gyerekeket a játszótéren(óvónői szakmai ártalom). Először egy anyuka volt ott a kisfiával. Anyuka a csúszda végén ülve, gindosan odakészített magazinokat olvasgatott, a kisfiú pedig remekül el volt a kisautójával és a homokkal. Ahogy letelepedtem, ki tudja miért anyuka késztetést érzett arra, hogy játszon a gyerekkel, de láthatóan egyikük sem élvezte ezt. Anyuka kelletlenül belenyult a kisfiú játékába, a gyerek előszőr tiltakozott, aztán értetlenül nézte miért rakja ki anyja a homokot onnan, ahova ő begyüjtögette, aztán bölcs feladással visszavonulva nézte hogy játszadozik az anyja az ő játékával. Hamarosan el is mentek, mert végül elhalt a kelletlen játék. Aztán egy másik anyuka jött egy nyagyobbacska fiúval. Ők harmónikusabban működtek együtt, de itt is volt fuecsaság. Annak ellenére, hogy a gyerek úgy 6 éves lehetett, nem tudta hogy üljön fel a hinrára, a picik mászókájára úgy ment fel, hogy anyja tartotta a fenekét. Túlóvás. Végül anyuka okosan leült a padra és hagyta a gyereket, had csinálja, amihez kedve van. A gyerek belebúrkolózott egy nagy fűzfa leomló ágaiba, keresett egy botot és csudajól eljátszott. Ők is elmentek egy idő után. Aztán jött egy fiatal, mosolygós nő három pici gyerekkel. Leültek a homokba, a legkisebbet pelenkában lerakta maga mellé és elkezdtek játszani. Jó volt őket nézni anyuka, gyerekek egyaránt élvezték a játékot, gurgulázva kacagtak, igazi együttlétben voltak.

Ekkor érkezett meg tegnapi utitársam. Nem ült le, mert most itta meg a reggeli két kávéját és attól lendületet kapva menni készült. Azért mindkettem konstatáltuk a Csókakőre levezető szoros lélekemelő hatását, megbeszéltük aznapi terveinket és megköszöntük a kölcsönösen sokat adó előző napot egymásnak. Elköszöntünk azzal, hogy lehet összefutunk még. Elindult, én is pakolászni kezdtem, de nem sok kedvem volt megindulni a perzselő hőségben a sífelvonó kaptatója felé. Végül csak útra kelrem.

A kaptatón csak úgy tudtam felmenni, hogy pár lépésenként megálltam pihegni. Csodával határos módon egyszer csak fenn voltam. Lesobtam a zsákom és próbáltam magamhoz térni. 

A következő szakasz egy zárt tanösvény volt, szép táj, sok árnyék. Visszatérr belém a lélek :)

Az út lefele vezetett tovább sziklás keskeny hegyoldali ösvényen. Nehezen haladtam lefelé. Aztán gyerekzsivajra lettem figyelmes. Lentről négy, öt felnőtt kiséretével úgy harminc fős kisiskolás gyerekcsapat jött szemben a sziklák között felfelé. Félreálltam egy mélyedésbe és elengedtem a csapatot. Az egyik kisfiú megjegyezte, ha a felnőttek itt fel tudnak menni neki is csak sikerül. Mondtam neki  hogy ők sokkal ügyesebbek, rugalmasabbak, mint a felnőttek, gondoljon csak arra, hogy ők milyen könnyedén mennek fel a mászókára, a felnőttek pegig nem. Ó tényleg, és a mászókára ennél sokkal nehezebb felmenni-jőtt a válasz, és a kisfiú felragyogó arccal indult neki a hegynek.

A sziklák után éles balkanyar és már benn is voltam a Gaja-szurdok völgyében. Olyan gyönyörű volt, hogy potyogtak a könnyeim a megihletettségtől. Újra nesztelenül jártam, hogy a csoda itt maradjon. A patak mente, a fák, a táj leírhatatlan szépségű. Megérintette a lelkem. Sok ember járta ezt a völgyet, párok kézenfogva, andalogva, kis csoportok, családik. Ami mindenkiben azonos volt, hogy lecsendesedve, szinte nesztelenül járt itt mindenki. A hely szelleme mindannyiunkat áthatott. Leültem a parton egy zubogónál és élveztem az élményt.

Bégül továbbáltam, néhány méter múlva újra összefutottam az iskolás csoporttal, akik + - on visszakanyarodtak a völgybe. Régi ismerősként üdvözölt a tanárnéni és a gyerekek is. Az utat egy nagy farönk záeta el, amin csak úgy tudtam átkelni, hogy vevettem a zsákom, átdobtam és átmásztam. A csapat jött utánnam. Egy kisfiú ott szörnyülködött, mekkora a zsákom. Mondtam, aki megemeli ajándékot kap. Sorra emelgették a gyerekek a zsákomat. Elővettem egy zacsó aszalt gyümölcsöt és szétosztottam közöttük. Meglepő módon az egyik kisérő felnőttnek izlett a legjobban.

Amikor újra utólértem a csapatot egy kislány nagyon sírt, a felnőttek összegyültek körülötte. Elmentem mellettük, de visszafordultam, megkérdeztem, megcsípte-e valami. Igen, egy darázs. Ok. Van nálam kálcium, csípés elleni krém, kérnek-e. Kértek. Elővettem az utipatikámat és közben lenyugtattam a kislányt, hogy amit kap attól rendbe jön. Talán ezért a pillanatért kerülgettük egymást egész délelőtt. Még találkoztunk az út végi kis tó pihenőjében,  végül a parkolóban, ahol régi jó barátként köszöntünk el egymástól.

Már a kis tónál is nehezen találtam a jelet, a parkoló után szintúgy és a leágazást is elvétettem. Hosszas perzselő napon való beton gyaloglás után jöttem csak rá:rossz helyen vagyok. A korrekció igen nagy erőfeszítésembe tellett. Alig vártam már, hogy a vibráló hőségben végre a Fehérvárcsurgói-víztározóhoz érjek. Tó, víz fölé boruló fák hűs árnyéka és némi vízben hűsölés kecsegtető képe lebegett előttem. Ehhez képest a főúton áttérve gyéren jelzett kukoricás és gondozatlan gazossal szegélyezett úttalan útakon végre elértem a tó árnyéktalan töltését. Aztán végig a töltésen, le jobb kanyar egy útra. Úgy éreztem itt csak az venné észre a jelet, aki tudja merre kell menni. Én nem tudtam és igen nehezen találtam a helyes irányra. Onnan viszont a bélyegzőig már jól haladtam. A horgászbolttól pár méterre lévő kút melletti fenyő alá rogytam és hosszú peecekig csak néztem ki a fejemből. Itt a fa alatt is volt vagy negyven fok, de a napon lévőhöz képest hűsnek hatott. Végül elnyújtóztam a fűben a fának támaszkodva. Nemsokára összegyültek a szomszédasszonyok a hátam mögötti ház előtt, azon tanakodva mit csinálhatok. Összeszedtem minden erőmet, megmozdultam, hátra fordultam és a jelen állapotomhoz mérr legkedvesebb mosolyommal üdvözöltem őket. Minden rendben, így néhány fontos közéleti kérdés megbeszélése után szétszéledtel. Kihalt csend lett, amiben szunyókáltam kicsit. A néni egy idő után újra kijött a házból, elmesélte, hogy reggel óta várja a téli tüzifát, de az ember még nem ért ide vele. Tőle kérdeztem meg előszőtlr lehet-e a tóban fürödni. Szoktak. Vizet vezzem, bélyegeztem és elinsultam a tó felé. Nem volt túl bizal9mgerjesztő a part, így a kilátás megcsodálása után inkább tovább mentem. Ahogy vitt felfele és egyre távolabb az út azon tűnődtem, miérr nem megyek a vízbe, hisz egész délután ez tartotta bennem a lelket. Eldöntöttem, ha még egyszer közel megy az út a parthoz megfürdök. Közel vitt.

Lementem a partra az ott horgászó két sráctól kérdeztem, lehet-e itt fürödni. Tilos, de szoktak, most is vannak a vízben. És hol? A fiúk távolabb küldtek. Ott egy idősebb pár horgászott, a férfi visszaküldött a fiúkhoz. Végül kettőjük között egy nagy fa alatt átöltöztem és bementem a vízbe. Egy perc sem kellett és visszatért a belső mosoly. A látvány csodálatos volt, az érzés hűsítő. Mi más kellene egy forró nap után, mint hűsölés egy tóban. Nagyon örültem, hogy bejöttem. Egy kis hűsölés után kimentem a partra, visszaöltöztem, megköszöntem az idős párnak, hogy helyet adtak és felfrissülve tovább indultam.

A jelzések hiánya és a gondozatlan gazos út a táj jellemzójévé kezdett válni. A Bogrács-hegyen lepakoltam és elnyúltam egy padon. Aztán összeszedtem a megmaradt erőmet és tovább indultam Bakonykúti felé gyönyörű, vadvirágos dombok ívei között. Jelzés sehol, így vaktában mentem erre-arra. Telefonos segítség igazított útba. Itt már szívesen ébredtem volna, de a sombok ívén egy sátornyi vízszinteset sem találtam, így osébb álltam. Végül ahogy eltért balra az út be az erdőbe ott jobbra az erső, tisztás, szántóföls határán állítottam fel a sátrat, füves, szép kilátást adó helyre.

A sok csodával és nehéuséggel teli hosszú nap után úgy elaludtam  mint a bunda. 

Falinda

Hiába volt az előző esti igyekezet a jó sátorhelyre. Lejtett én meg egész éjjel kapaszkodtam, hol ebbe, hol abba, hogy megmaradjak a fekhelyemen. Így reggel igen korán és gyűrötten keltem. Összepakoltam és fél 7-kor már úton is voltam.

Eszembe jutott Nagy László egyik verse, és úgy ottmaradt a fejemben, hogy észrevétlenül mantráztam. 

"Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!"

Milyen gyönyörű, milyen lágyan érinti az élet és halál határának pillanatát. Mióta csak az eszemet tudom foglalkoztat az élet ezen pillanata. Tizenéves voltam, amikor azt mondtam, hogy nagyanyámat annyira szeretem és annyira hálás vagyok neki azért, ahogy van nekem, hogy ezt úgy fogom majd tudni neki meghálálni, hogy amikor majd haldoklik ott leszek vele, fogom a kezét és segítek neki átkelni. Az élet megadta, hogy így is lett. Milyen egybeesés, hogy a betegeskexés hetében az Iván Iljics halálát olvastam épp, amikor szólt a hugom, hogy most lesz apu halálának 5 éves évfordulója. Az is eszembe jutott.

A halál civilizált világunk egyik tabu témája. Számomra egy különleges pillanata az életnek, ami mindíg is foglalkoztatott. A halál engem arra emlékeztet, hogy az életet megtöltsem értékkel, szépséggel, átéléssel, hogy amikor oda érkezem úgy tudjak az életemre visszatekinteni, hogy a lelkemben béke, belső mosoly van. A halál képe bennem egy kapu, ami az ismeretlenbe nyílik, amint e világra bezárul. Amikor meghalt egy szerettünk a halál közelében és a gyász idején valahogy más dimenzióba tért a lényünk. Ez talán az egyik legnagyobb titok az életben, ami minden egyes ember számára, aki ide születik végül feltárja önmagát.

Most innen nézve, ahol vagyok eddigi életem egyik legnagyszerűbb élménye ez az út. Ha más nem is lenne a tarsolyomban, ezért már biztosan hálás lennék az utolsó pillanatban. Itt minden itt van, amit tudok és szeretek: út, előre haladás, figyelem, befelé figyelé, a lélek folyamatainak figyelemmel való kisérése, fejlődés, jelenlét, összhang belül és kívül, a természetben, a természettel, természetesen, emberek egymásra figyelve, barátként egymás felé fordulva...

Közben a táj ismét gyönyörű, az erdő, a völgy, a hegy, a szurdok, patak mente. Ahogy leértem az Öreg-bükk felé a tühegy kanyar előtt, ami levitt a völgybe, pihenőt tartottam. Az erdészet dolgozói jelentek meg és a reggelemet megtöltötték előbb porrel, aztán jókedvvel, mert amint elindultam ösztönösen feléjük mentem, de jel sehol, szóba elegyedtünk és viccesen megjegyezte az erdész higyjem el egy nem vágták ki a jelzett fákat:) Persze hogy nem, csak én indultam rossz irányba. 

Nagyon szép volt a völgy lefelé, olyan fenséges a mélység fölé emelkedő hatalmas fákkal. Aztán elértem a Csáki várrom pihenőjét, majd kibukkantam az aszfaltútra, majd vissza egy bozontos erdőbe. Ezt egy sűrű vadakkal teli erdő követte, teli szarvassal, özikékkel. Ma reggel óta sok vadat látok, egyre csendesebben járok, igy láthatom őket. Ezután egy bükkös következett hatalmas páfránymezővel. Itt leültem pihenni egy óriásha kivágott tönkjére és abban bíztam át vezet majd az út a páfrányoson. Így is lett. Olyan érzés volt, maintha a mesében lennék. Nagyon élveztem. 

Így értem Mindszentpusztára. Az erdőtől a házig az út egy örökkévalóságnak tűnt. Amint bélyegeztem elterültem a kapu melletti füvön és majd egy órát szunyókáltam. Aztán újult erővel indultam útnak. Itt jött szembe egy család, akik szintén a bélyegzőért tértek le ide.

Az út kaptatóval folytatódott, meleg napsütés, álló levegő, fogyatkozó víz. Csak egy kis szél lenne. Amint átsuhant a gondolat a nap felhő mögé bújt, megpisszent a szél. Az erső újra gyönyörű lett. Máris erőre kaptam. A Pap-völgyön át suhantam lefelé élvezve a haladást és a menetszél adta hűsülést. Egy nagy sziklán megpihentem, majd mentem tovább Gánt felé. A levezető út árnyékmentes terep volt, de amint ráléptem a nap el-el bújt a felhők mögé adva némi hűst a rekkenő hőségben.

A falu nagyon szép volt, rendezett, igényes, izléses, az emberek kedvesek. Ez egy olyan hely, ahol el tudnám képzelni az otthonomat. A vendéglőben a leves manóknak való mennyiség de az íze mennyei. A kútnál vizet vettem és összefutottam egy sráccal, aki épp akkor tért be a völgy felől. Beszélgettünk, élményeket cseréltünk, majd ő a falu felé, én meg a faluból kifelé indultam tovább.

Gánt határában a pihenőnél lecuccoltam, a hőségben nem bírtam tovább menni. Leheküdtem egy padra és pihentem. Úgy fél ósa múlva tudtam csak tovább indulni. Épp jött két lány, előreengedtem őket, mert pici zsákkal voltak, gondoltam gyorsabbak. Mentek előttem csendesen beszélgetve, távolodva. Az elágazásnál ők a + - ra tértek. Nemsokára utólért e srác a kúttól, innen együtt mentünk tovább. Aztán szemből újra ott volt a két lány, megálltunk beszélgetni. Az egyikük elmondta, hogy neki is nagy vágya a kéket bejárni zarándoklatként, mert igaz ő volt az El Caminon, de az olyan mint egy nagy zajos pláza, ez sokkal bensőségesebb. Elköszöntünk és mentünk tovább. Mi meg tovább beszélgettünk az útról, tapasztalatainkról, indíttatásunkról. Úgy terveztem, hogy a Géza-pihenőnél éjszakázom, de amikor odaértünk még nagyon korán volt és a beszélgetést, sem hagytam volna abba, így a jemek kilátás és sátorhely ellenére tovább mentünk.

Az út ovábbi részében sokkal személyesebb témák kerültek elő az életünkből. A terveink, a világról alkotott nézeteink, az emberi kapcsolataink. Ermek emberre leltem az utitársamban, nagyon jó szemléletű, jó indíttatású. Ugyanarról a dologról más oldalról megközelítve, más megfogalmatásban gondolkodik, így jó néhány inspiráló gondolattal ajándékozott meg. A beszélgetés szárnyakat adott, így szintw észrevétlenül Csókakő alá értünk. Csak a sántikáló léptek, sajgó végtagok jelelezték, hogy nagyon sok km-t mentünk. Megbeszéltük, hogy közös sátorhelyet keresünk, még beszélgetünk, reggel meg ki-ki saját tempójában indul el, aztán, ha kell úgyis találkozunk.

Így térzünk nyugovóra a Határnyiladék egyik út melletti kocsibeállóján. 

Falinda

Reggel a párom reggeli üzenetére ocsudtam, aztán hallottam a hajnali harangszót. Keltem is, pakoltam, hogy tudjak korán indulni. A reggeli friss levegőben könnyebb a gyaloglás.

Épp hogy összepakoltam a falu felől egy pár érkezett az úton, ők is ugyanazt a gondolatmenetet követve korán elindultak. Beszélgettünk egy kicsit, beálltam egy sztárfotóra ;) és indultunk is.

Szárligeten reggelit vettem és az állomás padján megreggeliztem, közben sok érdekességet megtudtam a vasutaskisasszonytól, aki kedvesen maga mellé engedett. 

Aztán indultam is megmászva a vasúti felüljárót. Ahogy áthaladtam a falun az emberek kedvesen köszöntöttek és mindenkinek volt hozzám egy két jó szava. 

A falut elhagyva átkeltem a főúton és azon túl pihenőt tartottam. Miért is ne sehova sem rohamok, nem hajt sem belső feszültség, sem teljesítmény kényszer. Ráérek, bármit megtehetek, ami jól esik. Közben az előző nap gondolatai tovább érlelődtek, formálódtak bennem. Változás-fejlődés, érés, adottságok, készségek helyén működtetése. Jelenlét-a mostban észrevenni, megélni, megtenni. Tehervállalás és viselés-azt és annyit, ami és amennyi boldoggá tesz. Új megoldások-játékos, könnyed, új megközelítések, nézőpontok.

Ezekkel a gondilatokkal indultam tovább. Ekkor kaptam egy üzenetet egy volt óvodásom anyukája küldte, azzal hogy a kislánynak nagyon hiányzom, levelet akart nekem küldeni, de mivel írni még nem tud így felvette, amit a kislány mondott. Utánam nyúlt a múlt. Felidéződtek azok az események, amiket akkor éltem, azok az emberi viszonyok, amikben akkor voltam, és az az ember, aki akkor voltam. Változtam ez innen, már jól látszik. Mostmár tudom mennyire fontos, hogy megtiszteljük saját értékeinket, értékeljük mindazt, ami általunk, velünk létesül a világban és ugyanezt a tiszteletet megadjuk egymásnak. 

A nap egyre erősebben tűzött, az úton egyre kevesebb árnyékban volt részem, így roppantul megörültem amikor az Altábornál hatalmas fa árnyékában elterülhettem a szinpadon. Feküdtem ott, néztem az eget, a szél játékát a fával és élveztem a csendet, az árnyékot a létet. 

A Csákányospusztai túristaház után elérkeztem a Mária-völgybe. Gyönyörű volt, csak úgy szívtam magamba a táj szépségét. Itt újra eszembe jutottak az életem összekapcsolódásai a munkahelyemen. 

A reggeli gondolatokat érlelve magamban közeledtem Várgesztes felé. Ahogy újra úton voltam kívül, belül a nyavaja füsté vált, a táj gyönyörű lett. Élveztem az ittlétet. A faluba bevezető út nagyon szép volt. Egy sziklamászó csapat jelent meg, egyikük elém érkezett le a hegyoldalból és a balerinacipőre emlékeztető pipellőjében tipegett le előttem az ösvényen.

Lent horgásztó fogadott, egy horgásszal váltottam pár szót, aztán leültem egy padra, ledobtam a bakancsom és élveztem a pillanatot. Árnyél, tóvizet fodrozó hűs szellő, vadkacsa csapat lubickolása.

Ahogy haladt a nap és közeledett az este egyre nőtt bennem a célbaérés érzése. Nagyon vártam már, hogy Kőhányásra érjek. Nagy segítséget kaptam a természettől, mert a táj igen szép volt, az emelkedő kellemes, a lejtő épp olyan mély, amin suhanva haladtam. Kőhányás szép volt, de alkalmatlan sátorállításra. A kápolna egyik oldalán zajos főút, a másik oldalán néhány lakóház, és egy 5 fős fiatal csapat, akik láthatóan kinézték maguknak a gyepet sátrazni, csak a sötétesést várják. Így továbbálltam, gondoltam a felvezető út füve jó lesz nekem. De nem volt jó, mert csupa hepe-hupa volt, én meg a kimerítő, forró nap után szerettem volna jól aludni. Tovább indultam, fel az úton. Végül meguntam a keresgélést és at út fölött, egy zsebkendőnyi vízszintesen állítottam fel a sátrat.

Falinda

Előző este összepakoltam és erős kétségek közepette vártam a másnapi indulást, ugyanis a kór rendesen legyengített.

Kora reggel a párom levitt a buszhoz, elintegetett. A busz, metró, vonat hamarosan Tatabányára fuvarozott. Még mindig fura volt úgy haladni, hogy közben csak ülök. Tatabányán, míg vártam a csatlakozásra elkezdett szakadni az eső. Elgondolkodtatott vajon el kell e indulnom. Aztán bejött a busz, elvitt a leágazásig, ahol eljuthattam a Kolduspusztai ösvényig. Mire ideértem már nem esett.

Elindultam újra. Az első pár kilóméter igen kellemetlenül telt, hideg veríték, szédülés, erőtlenség nyűgözött le. Újra felmerült bennem biztosan kell e már folytatnom. Figyeltem befele, figyeltem az érzéseket, gondolatokat. Itt van a feladás pont. Vajon fel akarom-e adni, vagy inkább felülkerekedem ezen?

Végiggondoltam újra az eddigi tapasztalataimat, megéléseimet, itt menet közben újra összegeztem mindazt, amit eddig átéltem. 

Eszembe jutott a jelenlét, az hogy itt vagyok az úton, a természetben, saját etrmészetemben, az hogy új utat kezdtem. Valójában Dobogókő óta új úton vagyok. Talán a betegség is azért állított le, hogy végiggondoljam, észrevegyem, már más az irány, más a fókusz. Az elmúlt dolgok megértése, tapasztalatainak, tanúságainak levonása, az azok megértése, azokból való okulás után most az előretekintés a következő lépés.

Merj élni. 

Játszd az életet. 

Közelíts a dolgokhoz másként. 

Ezekkel a gondolatokkal jutottam, illetve vánszorogtam el Szárligetig. Az erdő, a gyaloglás segített magamhoz térni. A nap végére úgy éreztem jobban vagyok. Elérkezett a változás, a megújulás. Az, hogy mivé áll össze az új most dől el, most történik a gondolataim, érzéseim, tetteim nyomán. 

A sátramat a falu előtti sűrűben állítottam fel, már olyan közel, hogy hallatszott a falu zaja. Mély álomba zuhantam, remélve, hogy a következő napon a testem is megújulva ébred az útra. 

Falinda