Reggel kipihenten keltem, összepakoltam, üldögéltem még egy darabig a pihenőhelyen, aztán elindultam. De merre is? Mert jel semerre se vitt. A térképen láttam, hogy másik úton, mint ide, de másik utat nem találtam. A telefon segített. Az út nyaktörő mélységbe vezető sziklás oldalon vitt le a rom egyik szélén. Biztos?! Itt hogy menjek le? Álltam egy darabig tanácstalanul, aztán mérlegelve a helyzetet levettem a zsákom, lecsúsztattam a mélybe én meg utána másztam. Így araszolgattunk lefelé én meg a zsák. Lent, aztán újra a hátamra vettem és irány a felmászás, jeltelen ösvények, hosszú sora. Végül egy szikladarabra festve láttam meg egy jelet. Jó helyen vagyok. Az út sziklás hegyoldalon vitt lefelé, mászhattam, akár a hegyikecskék. Persze négy láb híján, kézzel, lábbal, sokszor tolatva sikerült leérnem. A kilátás ellenben csodás volt.
Ahogy kanyarogtam lefele az ösvényen egyszer csak egy bőségasztal várt az út szélén, padokkal. Érett füge egy nagy tálcán, fügelevélányon, pirosló paradicsomok, házi üdítőitalok, mérleg, árlista a fára tűzve, egy csupor pénz és alatta egy papirlapon: ha a gyereked megkívánja, vagy te, de nincs pénzed, a vendégem vagy. Milyen kedves meglepetés ez az úton. Leültem a padra, beraktam a becsületkasszába, amit kellett és megettem három érett fügét és vele együtt a tulajdonos szeretetét és gondoskodó figyelmességét. Mindezek nyomán telivigyorral mentem tovább. Hamarosan elértema szőlős hegyoldalt. Elbűvölve néztem a szépen művelt, fürtöktől rogyadozó sorokat. A bőség kertje.
Aztán útelágazás, jobb kanyar, bal kanyar és máris Káptalattótiban találtam magam. A büfében letelepedtem pihenni, telefont tölteni. Bejött egy család ők is a túrát pihegték ki a levegőtlen kis helyen.
Forró aszfaltúton mentem tovább a Gulács felé. Majd jött a kaptató a hegyre. Ömlött rólam a víz. Ki volt írva: csak saját felelősségre. Aha a régi félelmek. Figyeltem magam, a félelmek gondolati képe megjelent, de érzelem már nem társult egyikhez sem. Biztonságérzet és bizalom van bennem az erdő iránt. Ó ha az élet iránt is ez lenne bennem. Pedig az életem épp olyan, mint az erdó, benne az út az életutam.
A meredek emelkedőt meredek lejtő követte. Aztán könnyed emelkedő fel a Badacsony hegyére. Itt tört rám a gondolatáradat, ovis képek, tennivalók, feladatok. Megdöbbentem, ahogy figyeltem. Az agyam, az elmém még mindig nem fogta fel a változást. Jó, jó ez a túrázgatás, de mindjárt vége és jön az élet, a jól ismert, az embernyomorító, de biztos élet. Visszarendeződés a régibe? Megálltam. Hogyan tudnám felfogatni önmagammal, más utat szeretnék járni! Hogyan tudnám minden porcikámban az újat éltetni és annak energiát adni? Átlépni az újba. Csak álltam ott és a gondolataim egyre elnehezítettek. A gondolatok bénítják le a cselekedeteket. Aztán csak átmentem. Cselekedni könnyű, az odáig vezető gondolatterhes ösvény nehéz.
Elértem a bazaltomladékos Kőkapu emelkedőjét, majd a Kisfaludy kilátót, ahonnan pazar látvány nyílt a Balatonra és környékére. Innen egy meredeken lefele vezető kőlépcső következett.
Badacsonytördemic szélén szálláshelyet kerestem, sikertelenül, pedig nagy szükségem lett volna egy fürdésre. A falu kútjából rozsdás vízzel töltöttem meg a kulacsom, így ivóvíz nélkül maradtam. A boltos elirányított egy szálláshelyre, ahol szintén teltház miatt elutasítottak. Végül a parton lett volna kemping, de ahhoz oda vissza 4 km-es kitérőt kellett volna tenni. Úgy éreztem magam, mint a kivert kutya. Már megtapasztaltam, hogy kimerülten, kétségbe esetten, vagy feszülzen ne szervezzek, mert az erőtlenségem elutasítást szül, így feladtam a keresgélést és pityeregve elmentem az állomásra bélyegezni. Leültem, felhívtam a páromat, aki nem tudott segíteni. Aztán csak ücsörögtem ott egy darabig. Végül felálltam, a mosdóban megmosakodtam, az állomás vsapjából tiszta vizet vettem és útnak indultam egy esti séta keretében Szigliget felé.
Meglepően gyorsan beértem Szigligetre. Gondoltam ma este is vártövi alvóhelyem lesz, de tévedtem, mert a helyet élyszakára bezárják. Ettem egy fagyit, ami elképesztően finom volt, az élvezeti értékén már csak az javíthatott volna, ha a hőségban egész nap talpon álló hölgy egy félmosollyal adta volna a kezembe. A borpincében bélyegeztem. Ahogy beléptem megcsapta az orromat az illat. A bor és a pinceszag finom elegye. Ez azért különös, mert mióta csak az eszemet tudom nem érzek szagokat. A néni nagyon kedves volt, beszélgettünk kicsit, mint egy féltő anya úgy engedett utamra.
Sátorhely és szállás híján továbbálltam. Az út a 71-es főút melletti kerékpárúton vitt. A jeleket már nem láttam. Tudtam, hogy a Tapolcai leágazásig kell ezen menni. Végül a leágazásnál a kerékpár út szélén vertem fel a sátram akácos alá. Szúrtak is a tövisek rendesen. Milyen jó, hogy már becsukott szemmel is menne a sátorállítás. Itt a sötétben kellett is ez a tudomány. Hullafáradtan zuhantam álomba.
Falinda
