Hiába volt az előző esti igyekezet a jó sátorhelyre. Lejtett én meg egész éjjel kapaszkodtam, hol ebbe, hol abba, hogy megmaradjak a fekhelyemen. Így reggel igen korán és gyűrötten keltem. Összepakoltam és fél 7-kor már úton is voltam.

Eszembe jutott Nagy László egyik verse, és úgy ottmaradt a fejemben, hogy észrevétlenül mantráztam. 

"Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!"

Milyen gyönyörű, milyen lágyan érinti az élet és halál határának pillanatát. Mióta csak az eszemet tudom foglalkoztat az élet ezen pillanata. Tizenéves voltam, amikor azt mondtam, hogy nagyanyámat annyira szeretem és annyira hálás vagyok neki azért, ahogy van nekem, hogy ezt úgy fogom majd tudni neki meghálálni, hogy amikor majd haldoklik ott leszek vele, fogom a kezét és segítek neki átkelni. Az élet megadta, hogy így is lett. Milyen egybeesés, hogy a betegeskexés hetében az Iván Iljics halálát olvastam épp, amikor szólt a hugom, hogy most lesz apu halálának 5 éves évfordulója. Az is eszembe jutott.

A halál civilizált világunk egyik tabu témája. Számomra egy különleges pillanata az életnek, ami mindíg is foglalkoztatott. A halál engem arra emlékeztet, hogy az életet megtöltsem értékkel, szépséggel, átéléssel, hogy amikor oda érkezem úgy tudjak az életemre visszatekinteni, hogy a lelkemben béke, belső mosoly van. A halál képe bennem egy kapu, ami az ismeretlenbe nyílik, amint e világra bezárul. Amikor meghalt egy szerettünk a halál közelében és a gyász idején valahogy más dimenzióba tért a lényünk. Ez talán az egyik legnagyobb titok az életben, ami minden egyes ember számára, aki ide születik végül feltárja önmagát.

Most innen nézve, ahol vagyok eddigi életem egyik legnagyszerűbb élménye ez az út. Ha más nem is lenne a tarsolyomban, ezért már biztosan hálás lennék az utolsó pillanatban. Itt minden itt van, amit tudok és szeretek: út, előre haladás, figyelem, befelé figyelé, a lélek folyamatainak figyelemmel való kisérése, fejlődés, jelenlét, összhang belül és kívül, a természetben, a természettel, természetesen, emberek egymásra figyelve, barátként egymás felé fordulva...

Közben a táj ismét gyönyörű, az erdő, a völgy, a hegy, a szurdok, patak mente. Ahogy leértem az Öreg-bükk felé a tühegy kanyar előtt, ami levitt a völgybe, pihenőt tartottam. Az erdészet dolgozói jelentek meg és a reggelemet megtöltötték előbb porrel, aztán jókedvvel, mert amint elindultam ösztönösen feléjük mentem, de jel sehol, szóba elegyedtünk és viccesen megjegyezte az erdész higyjem el egy nem vágták ki a jelzett fákat:) Persze hogy nem, csak én indultam rossz irányba. 

Nagyon szép volt a völgy lefelé, olyan fenséges a mélység fölé emelkedő hatalmas fákkal. Aztán elértem a Csáki várrom pihenőjét, majd kibukkantam az aszfaltútra, majd vissza egy bozontos erdőbe. Ezt egy sűrű vadakkal teli erdő követte, teli szarvassal, özikékkel. Ma reggel óta sok vadat látok, egyre csendesebben járok, igy láthatom őket. Ezután egy bükkös következett hatalmas páfránymezővel. Itt leültem pihenni egy óriásha kivágott tönkjére és abban bíztam át vezet majd az út a páfrányoson. Így is lett. Olyan érzés volt, maintha a mesében lennék. Nagyon élveztem. 

Így értem Mindszentpusztára. Az erdőtől a házig az út egy örökkévalóságnak tűnt. Amint bélyegeztem elterültem a kapu melletti füvön és majd egy órát szunyókáltam. Aztán újult erővel indultam útnak. Itt jött szembe egy család, akik szintén a bélyegzőért tértek le ide.

Az út kaptatóval folytatódott, meleg napsütés, álló levegő, fogyatkozó víz. Csak egy kis szél lenne. Amint átsuhant a gondolat a nap felhő mögé bújt, megpisszent a szél. Az erső újra gyönyörű lett. Máris erőre kaptam. A Pap-völgyön át suhantam lefelé élvezve a haladást és a menetszél adta hűsülést. Egy nagy sziklán megpihentem, majd mentem tovább Gánt felé. A levezető út árnyékmentes terep volt, de amint ráléptem a nap el-el bújt a felhők mögé adva némi hűst a rekkenő hőségben.

A falu nagyon szép volt, rendezett, igényes, izléses, az emberek kedvesek. Ez egy olyan hely, ahol el tudnám képzelni az otthonomat. A vendéglőben a leves manóknak való mennyiség de az íze mennyei. A kútnál vizet vettem és összefutottam egy sráccal, aki épp akkor tért be a völgy felől. Beszélgettünk, élményeket cseréltünk, majd ő a falu felé, én meg a faluból kifelé indultam tovább.

Gánt határában a pihenőnél lecuccoltam, a hőségben nem bírtam tovább menni. Leheküdtem egy padra és pihentem. Úgy fél ósa múlva tudtam csak tovább indulni. Épp jött két lány, előreengedtem őket, mert pici zsákkal voltak, gondoltam gyorsabbak. Mentek előttem csendesen beszélgetve, távolodva. Az elágazásnál ők a + - ra tértek. Nemsokára utólért e srác a kúttól, innen együtt mentünk tovább. Aztán szemből újra ott volt a két lány, megálltunk beszélgetni. Az egyikük elmondta, hogy neki is nagy vágya a kéket bejárni zarándoklatként, mert igaz ő volt az El Caminon, de az olyan mint egy nagy zajos pláza, ez sokkal bensőségesebb. Elköszöntünk és mentünk tovább. Mi meg tovább beszélgettünk az útról, tapasztalatainkról, indíttatásunkról. Úgy terveztem, hogy a Géza-pihenőnél éjszakázom, de amikor odaértünk még nagyon korán volt és a beszélgetést, sem hagytam volna abba, így a jemek kilátás és sátorhely ellenére tovább mentünk.

Az út ovábbi részében sokkal személyesebb témák kerültek elő az életünkből. A terveink, a világról alkotott nézeteink, az emberi kapcsolataink. Ermek emberre leltem az utitársamban, nagyon jó szemléletű, jó indíttatású. Ugyanarról a dologról más oldalról megközelítve, más megfogalmatásban gondolkodik, így jó néhány inspiráló gondolattal ajándékozott meg. A beszélgetés szárnyakat adott, így szintw észrevétlenül Csókakő alá értünk. Csak a sántikáló léptek, sajgó végtagok jelelezték, hogy nagyon sok km-t mentünk. Megbeszéltük, hogy közös sátorhelyet keresünk, még beszélgetünk, reggel meg ki-ki saját tempójában indul el, aztán, ha kell úgyis találkozunk.

Így térzünk nyugovóra a Határnyiladék egyik út melletti kocsibeállóján. 

Falinda