Úgy aludtam éjjel, mint akit kupán vágtak. Bármilyen septében is sikerült ezt a helyet találni, nagyon jó választás volt. Amikor reggel összepakoltam és szétnéztem láttam, hogy napvilágnál biztosan nem állok meg itt. Pedig remek kis hely volt. Mindenemből csurgott a víz, az előző napi esőzések nyomán olyan nagy volt a pára hajnalban. Összeraktam a sátrat, egy kilóval biztosan többet nyomott.

Végül elindultam Nagyesztergár felé a sáros úton. Nagyon lassan haladtam és úgy tűnt nagyon soká értem wl a falut. Újra hétágra sütött a nap, a páratartalom miatt kívül belül csurgott rajtam a víz. A faluban szembetalálkoztam egy lánnyal, aki az anyukájával ment az túraúton. Elmondták, hogy lejjebb van egy kocsma ott tudok vizet venni, Zirc meg úgy húsz perc lesz lefele az úton. Jóhírek. 

A kocsmában vettem ezt, azt, kértem vizet és a teraszon egy padra lepakolva cipőt váltottam. Közben egy bácsitól megtudtam Zircen merre kell menni, hogy jót ehessen az ember. Megköszöntem az útbaigazítást és elindultam lefelé.

Az utat Zircig végigénekeltem. Árnyékos úton, lefelé, jó ütemben, jó hangulatban haladtam. Boldog voltam. 

A városba teli vigyorral érkeztem. Az egész világot át tudtam volna ölelni. De az első akivel találkoztam egy nénike volt, aki megtömött bevásárlószatyorral, savanyú, unott arckifejezéssel épp előttem térz be egy házba, gondosan elkerülve a tekintetemet. Igen városban vagyok, itt ez az alapvető emberi szokás. 

Az állomáshoz a sinek melletti ösvényen jutottam. Bélyegetzem, aztán a betonrengeteg, benzinkút, tesco, lakótelep dzsungelében próbáltam meglelni a kék jelet. A város zajos volt, meleg. A bácsika ajánlotta vendéglő épp a jelzett úton volt. Betértem és megebédeltem. Olyan nagy adag ételt adtak, hogy komolyan meg kellett vele küzdenem. Közben nézegettem a betérő embereket. Egy férfi, leült a velem szemközti asztalhoz, magabiztosan rendelt, étlap nélkül tudta mit szeretne. Egy négytagú társaság, ók sokáig tanakodtak, mit rendeljenek. Egy törzsvendég ide hozta születésnapi ebédre a nagy családot, voltak vagy titen. Egy férfi a két fiával... Ahogy jött az ebédidő egyre többen jöttek és én nézegettem őket. Milyen emberek, hogyan viszonyulnak egymáshoz, ki hogyan rendel, beszél a pincérekkel.

Amikor kijöttem egy család a bejáratnál lévő étlapot nézegette tanácstalanul, hogy betérjenek-e ide. Mondtam, hogy megéri, mert finom az étel, az adag meg akkora, hogy egy bivalynak is sok lenne. A család női tagja majd felöklelt a szemével, hogy kéretlen tanácsommal ízultálni merem őt. Jaj. Elfelejtettem, nem az erdő, nem jóérzésű találkozások. Ez itt a nagybetűs civilizált, városi élet. Mosolyogtam magamon.

A város szélén a játszótérnél pihenő várt. Lepakoltam, kireregettem a vizes holmimat a fűre és egy padon elnyulva sziesztáztam. Eltelt már vagy két óra, mire tovább bírtam indulni Borzavár felé.

Az út enyhén emelkedett, de a hűs erdőben vitt, így jól haladtam. A falu előtti fegytetői növényzetben pihenőhely. Lepakoltam és pihentem kicsit, majd elindultam a faluba. Az út menti gazos ösvény után aszfaltkaptató jött a településen át. Mire a kocsmához értem úgy éreztem magam, mint aki megjárta a sivatagoz. Leroskadtam a bélyegző melletti padra, kértem egy pohár hideg almalevet és igyekeztem magamhoz térni. Nehezen ment. Bentről üvöltött a tv-n át a forma-1 közvetítés. Végül útnak indultam. A polgármesteri hivatal előtti kútnál vizet bettem és elindultam a kilátó fele. Szemben egyre több elvsigázott túratárssal találkoztam. Mindenkit megvisel ez a hőség. A lovarda mellett szembejött egy fura figura. Mintha félne, nem csak tőlem, hanem az egész világtól. Törékeny, pici emberke volt. Köszöntem neki, alig köszönt vissza. Elhaladtunk egymás mellett, utána szóltam, jó a hátizsákja. Visszafordult, hogy lereagálja, megállt, de hisz az enyém is ugyan olyan. Megálltam és visszafprgulva vigyorogva közöltem, hogy azért mondtam. Elkezdtünk beszélgetni. Elmondta, hogy szabin van, milyen az út és figyeljek, mert a kerítés bégénél le kell majd térnem balra és nincs kijelőlve. Cserébe megnyugtattam, hogy jó úton van és pár méter múlva már látni fogja a jeleket az oszlopokon. Elköszöntünk, de alig tettem meg pár lépést, újabb fura figura jött, egy nagydarab csupa izzadtság, csupa erölködés férfi, teljes modern, divatos túrafelszereltségben. Ő megállt, jó ürügy lehettem a pihenésre. Amint megszólalt éreztem belőle a jóindulatot, közösséget. Nem sokat beszéltünk, csak praktikus tapasztalatcserét tartottunk, aztán mentünk tovább. Tőle tudtam meg, higy az út nyílegyenes felfele kaptató lesz a hegyre, de csalán végre kevesebb.

A leágazásnál leültem pihenni és azon tűnődtem, miért kaptam két ilyen fura figurát. Ahogy elindultam nyomban kiderült. Ha az első srác nem szól túlmegyek a leágazáson, ugyanis csak akkor lehetett észrevenni, ha már lekanyarodtam a kavicsos útról. A kaptatóra meg a másik srác készített fel, és milyen jól esett, amikor az elején lévő sziklamászás után könnyítő szerpentinen kellett tovább menni, a végén lévő újabb meredekig. 

Bizony, bizony sosem tudhatjuk milyen fura csomagolásban érkezik el hozzánk a segítség. 

Így értem el a Kőris-hegyet és a Vajda Péter kilátót. Meglepetésemre sikkal hamarabb értem fel, mint terveztem. Leültem a kilátó lábához, bélyegeztem és megvártam, hogy a kilátóban lévő lejöjjön. Aztán egy kósza ötlet nyomán az első szintre vertem tanyát és itt hajtottam álomra a fejem.

Falinda