Reggel a párom reggeli üzenetére ocsudtam, aztán hallottam a hajnali harangszót. Keltem is, pakoltam, hogy tudjak korán indulni. A reggeli friss levegőben könnyebb a gyaloglás.

Épp hogy összepakoltam a falu felől egy pár érkezett az úton, ők is ugyanazt a gondolatmenetet követve korán elindultak. Beszélgettünk egy kicsit, beálltam egy sztárfotóra ;) és indultunk is.

Szárligeten reggelit vettem és az állomás padján megreggeliztem, közben sok érdekességet megtudtam a vasutaskisasszonytól, aki kedvesen maga mellé engedett. 

Aztán indultam is megmászva a vasúti felüljárót. Ahogy áthaladtam a falun az emberek kedvesen köszöntöttek és mindenkinek volt hozzám egy két jó szava. 

A falut elhagyva átkeltem a főúton és azon túl pihenőt tartottam. Miért is ne sehova sem rohamok, nem hajt sem belső feszültség, sem teljesítmény kényszer. Ráérek, bármit megtehetek, ami jól esik. Közben az előző nap gondolatai tovább érlelődtek, formálódtak bennem. Változás-fejlődés, érés, adottságok, készségek helyén működtetése. Jelenlét-a mostban észrevenni, megélni, megtenni. Tehervállalás és viselés-azt és annyit, ami és amennyi boldoggá tesz. Új megoldások-játékos, könnyed, új megközelítések, nézőpontok.

Ezekkel a gondilatokkal indultam tovább. Ekkor kaptam egy üzenetet egy volt óvodásom anyukája küldte, azzal hogy a kislánynak nagyon hiányzom, levelet akart nekem küldeni, de mivel írni még nem tud így felvette, amit a kislány mondott. Utánam nyúlt a múlt. Felidéződtek azok az események, amiket akkor éltem, azok az emberi viszonyok, amikben akkor voltam, és az az ember, aki akkor voltam. Változtam ez innen, már jól látszik. Mostmár tudom mennyire fontos, hogy megtiszteljük saját értékeinket, értékeljük mindazt, ami általunk, velünk létesül a világban és ugyanezt a tiszteletet megadjuk egymásnak. 

A nap egyre erősebben tűzött, az úton egyre kevesebb árnyékban volt részem, így roppantul megörültem amikor az Altábornál hatalmas fa árnyékában elterülhettem a szinpadon. Feküdtem ott, néztem az eget, a szél játékát a fával és élveztem a csendet, az árnyékot a létet. 

A Csákányospusztai túristaház után elérkeztem a Mária-völgybe. Gyönyörű volt, csak úgy szívtam magamba a táj szépségét. Itt újra eszembe jutottak az életem összekapcsolódásai a munkahelyemen. 

A reggeli gondolatokat érlelve magamban közeledtem Várgesztes felé. Ahogy újra úton voltam kívül, belül a nyavaja füsté vált, a táj gyönyörű lett. Élveztem az ittlétet. A faluba bevezető út nagyon szép volt. Egy sziklamászó csapat jelent meg, egyikük elém érkezett le a hegyoldalból és a balerinacipőre emlékeztető pipellőjében tipegett le előttem az ösvényen.

Lent horgásztó fogadott, egy horgásszal váltottam pár szót, aztán leültem egy padra, ledobtam a bakancsom és élveztem a pillanatot. Árnyél, tóvizet fodrozó hűs szellő, vadkacsa csapat lubickolása.

Ahogy haladt a nap és közeledett az este egyre nőtt bennem a célbaérés érzése. Nagyon vártam már, hogy Kőhányásra érjek. Nagy segítséget kaptam a természettől, mert a táj igen szép volt, az emelkedő kellemes, a lejtő épp olyan mély, amin suhanva haladtam. Kőhányás szép volt, de alkalmatlan sátorállításra. A kápolna egyik oldalán zajos főút, a másik oldalán néhány lakóház, és egy 5 fős fiatal csapat, akik láthatóan kinézték maguknak a gyepet sátrazni, csak a sötétesést várják. Így továbbálltam, gondoltam a felvezető út füve jó lesz nekem. De nem volt jó, mert csupa hepe-hupa volt, én meg a kimerítő, forró nap után szerettem volna jól aludni. Tovább indultam, fel az úton. Végül meguntam a keresgélést és at út fölött, egy zsebkendőnyi vízszintesen állítottam fel a sátrat.

Falinda