Reggel korán keltem, de utána többször is visszaszundikáltam. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy valaki a forrás felé tart. Kinéztem a sátorból. Egy ősz szakállas bácsika, nagy fehér műanyag szatyorral, akár egy hajléktalan. De a szakálla szépen ápolt, a kezében mívesen megmunkált bot. . Kiköszöntem, ő visszaköszönt. Az jutott az eszembe, meghívom reggelizni. Gyorsan magamra kapkodtam a ruhát, de mire kiértem, már ment tovább az úton.

Össze pakolásztam, merítettem a forrás vizéből és útnak eredtem dalolászva. Az útelágazásnál a bokrok közül eszeveszett vaddisznóröfögés fagyasztotta belém a dallamot. Megálltam, az állat se moccant, csak röfögött. Ok. Ő van itthon, biztos nem tettszik neki a hangom. Azért tovább mennék anélkül, hogy nekem jön. Kurjongattam párat és közöltem jövök-ha még eddig nem lett volna egyértelmű-és összeszedve a bátorságom elosintam a bozót mellett. A vad csak lapult szerencsére, így találkotásunk ennyiben kimerült.

Az út további részén azért már nem dalolásztam. A jobb kanyarban szamócára bukkantam, jól belakmároztam belóle. Tovább újra jobbkanyar földgáz, vagy olajvezeték tisztása mentén lefelé a hegyről. Egyszer csak a sűrűben az ősz öreget láttam felém tartani. Még messze járt, de odaköszöntem neki. Nem válaszolt. Pedig szívesen beszélgettem volna vele. Ahogy mentem tovább olyan érzetem támadt, mintha egy mesébe csöppennék. El is határoztam, ha harmadszor is meglátom, ráveszem mindja el a történetét. Hiába többé nem láttam. Az erdőből kivezető út végén a magaslaton egy hegyikecskét vettem észre. Az öreg-gondoltam. Innentől már nem vártam tovább a felbukkanását.

Hamarosan az út balján egy óriási hársfára lettem figyelmes, amit életre keltettek a méhek. Nemsokkal odébb a kaptárokat is megláttam. Ez már Sámsonháza határa volt. A faluba egy hátsó utcán vezetett be a kék jel. Málnát kértem egy szemet és kaptam, amennyir csak akartam. Egy szemet akartam. Olyan finom volt, mint még soha. Aztán, ahigy mentem ki a faluból, az utcán v égig meggyfák roskadoztak az érett gyümölcstől. Szedtem innen is, innan is egy két szemet. Az út túl oldalán egy öreg néni, aki saját fáját csupaszította, rosszallóan figyelt. Odaköszöntem és vidáman bandukoltam tovább. A falu széli pihenőnél megálltam. Üldögéltem itt egy darabig, mire észrevettem az eperfelát a fejem fölött. Az is adott a gyümölcséből. Ez a falu a gyümölcsei révén marad meg az emlékezetemben.

Nagybárkányt dombon emelkedve értem el. Az út nagyon szép volt, vadvirágos rét, a hegyvonulatok ívei között. A falu mint egy kis ékszerdoboz rejtőzött a völgyben. A hangulatot csak a messziről az egész völgyet bezengető roma-rock zavarta meg. A faluban felkapaszkodtam a boltig, a bélyegzőért, majd vissza le és a templomhoz újra fel. A falun túl a domboldalon ültem le enni.

Kis idő elteltével fentről jött egy férfi vállára dobott bot végén egy kosárnyi gomba. Megállt, beszélgettünk. Pásztón lakik, de ha eljön a faluba a mamához, mindíg kimegy az erdőbe.

Tovább álltam megcélozva aTepke tetején álló kilátót, mai utam várható végpontját. At út már kezdett hasonlítani az én cserhátomhoz, de még csak nyomokban.

Egyre fáradtabb voltam, már szívesen megálltam volna, de a táj nem épp ideális a sátrazáshoz. Mentem. Ahigy fáradram és még mindig késztettem magam a továbbhaladásra, egyre előtérge lépett a háborgás. Észrevettem, figyeltem mi zajlik. Túlfeszülés, túlterhelés -> elégedetlenkedés, háborgás.

Olyan hálás voltam annak, aki egy kék jelzésre ráírta: kilátó 300m. Alig vártam, hogy ott legyek. Leültem és pihentem, nézelődtem, majd sátorállítás után végre aludhattam.

Falinda