Reggel ráérősen keltünk, sehová sem kell rohannunk. Egy egész hetünk van a túra utolsó szakaszára, ami mindössze 71 km. Milyen furcs ez, régen azt gondoltam volna, hogy ennyit legyalogolni sok idő és fáradtság, most meg ráérősen készülődök és kicsit sajnálkozom is, hogy már csak ennyi van hátra.

Végül felszerelkeztünk és elindultunk a városon át a vasútállomásra, hogy felszálljunk a vonatra, ami elvisz Sárvárra, az utolsó szakaszunk kiindulópontjához. A városba érve a + - on visszamentünk a vár tövénél lévő pecsételőhelyhez, majd elindultunk kifelé a tűző napsütésben a lebetonozott, forróságot árasztó utcákon. Közben a közelben lakó egyik rég nem látott barátnőmmel értekeztünk, hogyan tudnánk egy találkozót összehozni.

Ők Bükkfűrdő felől jöttek autóval, mi meg Sárvár felől hátizsákkal. Végül a Csényeújmajornál lévő kápolnánál értünk össze. Leültünk az árokpartra és élveztük a találkozást, meséltük a sok történést, amit az évek alatt éltünk meg. Nagyon örültünk egymásnak, jó érzés volt újra összekapcsolódni. Ez a találkozó az úton olyan volt nekem, mint egy villanykapcsoló. A beszélgetés nyomán egy nagyobb rálátás és megértés részese lettem.

Amint meséltem az elmúlt életem eseményeit, arra lettem figyelmes, hogy rendkívül lehangoló, már unom mondani,  és megszűnt a hozzá kapcsolódó érzelmi töltet is. Innen nézve nyilvánvalóvá vált, hogy nem tiszteltem saját magam, nem becsültem meg az értékeimet, tudásomat, szakértelmemet, ezért a környezetem sem tisztelt és becsült meg. Így szolgáltattam ki magam és lettem áldozat. Ez a szerepkör sokunk tévedése. Amikor azt érezzük, hogy a dolgok és események rajtunk kívüli okok és emberek miatt történnek, vagy hogy tehetetlenek vagyunk, vagy nincsen választási lehetőségünk...

Én kiléptem ebből a szerepkörből még akkor ott, amikor eldöntöttem, hogy elég és a döntést cselekedet követte. Áldozatból cselekvővé váltam. Az utam első felében azokat a tényezőket, tulajdonságokat, hozzáállást, hiedelmeket láthattam viszont, amik akadályozó tényezői a változásomnak.

A barátnőm is meglépte évekkel ezelőtt ezt a lépést, a maga módján, hogy kilépjen ebből a szerepkörből, és ma sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb ember, mint valaha. Sőt ahogy hallgattam őt, valami nagyon fontosat tanultam meg tőle: nem feltétlen kell valami nagy és csodálatos tettet véghezvinni, a kicsi apró dolgok, amiket a mindennapjainkban élünk meg, ha boldogítanak, az életünk is boldogabb általa.

Nehezen indultunk el, már alkonyodott, amikor elbúcsúztunk és továbbáltunk Csénye felé. Az úton, ahogy haladtunk a naplementében arról beszélgettünk a párommal, hogy egyikünk sem tökéletes, mindannyiunknak megvannak a személyre szabott gondjai, de egy-egy találkozásban olyan inspirálói, tanítói lehetünk egymásnak, ami meghatározó, továbblendítő erővel, gondolatokkal tölt fel és visz tovább. 

A falut elhagyva az út jobbra az erdőbe kanyarodott. Itt vertük fel a sátrat egy erdei útkereszteződéstől nem messze a fák között, a lemenő nap utolsó fénysugarainál.

Falinda