Délben érkezett meg a szállásadónk, hogy visszavigyen a vasútállomásra. Érdeklődött, hogy éreztük magunkat, meg voltunk-e elégedve a hellyel. Meg bizony, hisz pazar volt a természet csendjében, gyönyörű környezetben, kényelmes ágyban, tágas, tipp-topp szálláson tölteni a pihenőnapot. Szabadkozott a központtól való távolság miatt. Elgondolkodtatott. Mert volt egy vendéggel rossz tapasztalata, aki kifogásilta a nagy csendet és természetközeli közeget, a hely kivételes adottságait hiányosságnak véli. Milyen jellemző, hányan járunk sokszor hasonló cipőben, gyakran teljesen észrevérlenül. Mert olyan igényeknek, elvárásoknak igyekszünk megfelelni, amiknek nem kellene, vagy egy negatív minősítés nyomán értéktelennek látjuk, ami nagyon is értékes. Itt visszaköszön a néhány nappal ezelőtti meglátás, miszerint az értékeket ott kell éltetni,  és olyanok között, ahol és akik között méltó helye van.

A vonat hamarosan beérkezett és elvitte a páromat. Nekem viszont nem sok kedvem volt nekiindulni a tikkasztó hőségben a Sümegról kivezető végtelen aszfaltútnak. Így újra ücsörögtem egy darabig az állomásin. Eszembe is jutott, lassan törzsvendég leszek itt. 

Végül csak elindultam. Az út nyílegyenes, árnyéktalan olvadt aszfalt kilómétereken át, amiből nem sokat érzékeltem, ugyanis a monoton egyhangúságban a gondolataim a reggeli kérdésem körül forogtak. Arra ébredtem, hogy pár nap és vége az útnak. Mi lesz, mihez fogok kezdeni? A párom csak annyit mondott, ahogy jött az úton, állj több lábon, a munka keresés helyett a lehetőségeket keresd.

Lehetőségek. Ha váltottam mindig teljesen újba kezdtem, valami újat tanultam és lassan gyakorlottá váltam benne. Az úton felsorakoztak mindazok a képességek, irányultságok, amikkel rendelkezem. Mi mindenem van, ami jó alapja, kiindulópontja lehet az újnak? És dőltek az ötletek, a lehetséges tevékenységek, alig győztem felfogni.

A végtelennek tűnő úton egyszer csak visszanéztem, magam sem tudom miért. Milyen jól tettem, nagyon szép volt, ahogy az út egyenesen a várnak tartott. Megint egy régi kép tűnt fel, lovasszekereken mennek a népek a várba, ami ott várja őket az út végén.

Végül nekem is véget ért a beton, egy jobb kanyar után szántóföld melletti kocsiúton mehettem tovább. Aztán bal kanyar és máris Kisvásárhely szélén találtam magam. A haranglábat alig vettem észre, egy férfi visszairányított a kéktúra vendégházhoz, hogy az udvarán lévő csapból lesz ivóvizem. Végül víz is lett és pecsét is, így mehettem tovább. 

A faluból egyenesen ki, majdjobbra ismét aszfalt, szerencsére röviden, majd újra jobbra földút, aztán balkanyar, jobb kanyar, bal kanyar, jobb kanyar... Minden útszakasz egy újabb ötletet hozott. Végül leültem egy út széli bokor árnyékába és leírtam az ötleteket.

Értek a gyerekekhez, a kisgyerekek közösségben való neveléséhez, miért hagynám veszni. Szívesen dolgoznék még közöttük, persze csak részmunkaidóben.

Mindig is beleláttam a önmagam és mások lelki folyamataiba. Az erdőjárással, a természet megújító, tisztító, rendező erejével megtámogatva sok embert juttathatok hasonló élményhez, tapasztalathoz, mint amit magam is szerzek az úton. 

A kertem teremte rengeteg gyümölcsből készíthetünk lekvárokat, és akihez elérünk vele nem kell a bolti kitudjamiteszünk termékeket ennie. 

Hatalmas kertem van, rég tervezgetek egy gyógynövény ültetvényt, most elkezdhetem. Az úton ötletet kaptam, milyen egyszerűen lehet végezni a szárítást, van is helyem hozzá.

... 

Észre sem vettem és ott voltam az Ötvösi bélyegzőhelynél. A sümegi állomásin az egyik túrázó felhívta a figyelmemet, hogy óvatosan a fánál, mert darázsfészek van benne és igen aktívak. Nekem egyetlen kósza rovar jutott, az is messze döngicsélt. Eszembe jutott, hogy mindenki a neki szóló megtapasztalásokat kapja az úttól. A darazsak, meg a hozzá társuló félelmek a fiút illették. 

Az út forgalmas úton folytatódott, amin már nem indultam el. A bélyegzőtől és a főúttól úgy 5-10méterre az erdőben állítottam fel a sátrat. Nem túl ideális, sok a korhadt, kidőlt fa, de ma éjjelre ez jutott.

Falinda