Éjjel felébredtem, nehezen tudtam visszaaludni, aztán sikerült annyira, hogy amikor újra felkeltem, már sütött a nap. Fél 7 volt. Csendesen pakoltam, mert a kempingben még mindenki szunyókált. Mire menetkész voltam a tulaj álmos ábrázattal előbotorkált és kávéval kínált. Elköszöntem és útra keltem.
Az út egyenesen a tavak mellett vitt, de a vízből semmit sem látni. Aztán egy leágazás bal oldalon, nem is tudtam miért, csak úgy lementem rajta. És ott volt a tó. Horgásztó, a partja tele stégekkel. A legközelebbihez lementem, leültem a farönkre, ami ott volt. Gyönyörködtem a látványban, megreggeliztem. Egy bő órát eltöltöttem itt. Aztán összepakoltam és indulni készültem, amikor a szemközti oldalról egy férfi odamotorozott és kérdőn megállt a "stégem" lejáratánál. Ösztönösen közöltem, nem horgászok, csak a tavat jöttem le megnézni. Nem?! Nem. Elhajtott, de visszafordult és megállt mellettem. Akkor már látta, hogy túrázó vagyok és kérdezgetni kezdett az utamról. A látszat és előfeltételezések- mosolyogva köszöntem el és vettem lábam alá az utat.
Jó érzéssel töltött el, hogy megajándékoztam magam az tó élményével. Semmi rohanás, célratartás igyekezete. Adtam magamnak teret, időt átélni. Közben az út jobbra kanyarodott egy hosszú, egyenes, murvás, de nagyon szép erdei útra. Felnéztem a fejem fölött egymáshoz simuló lombokra és mosolyogtam. Igen, így kell ezt csinálni, élvezni az életet, a pillanatok adta lehetőségek ajándékait. Az életben is. A szememet, a tekintetemet időnként fel kell emelni az útról, így megláthatom mi vesz körül, gyönyörködhetem benne. A gondolataimat a múltból vagy jövőből a jelen pillanatába hozva észrevehetem, megláthatom és átélhetem az út adta lehetőségeket és élve velük boldogító, inspiráló, erőt és új lendületet adó élményekben lehet részem.
Bennem most íródik át minden. Nem is kell több a változáshoz, mint hogy a gondolati sémák átíródjanak. Aztán szépen minden ezen alapulva rendszert vált és elindul az új. Másról van itt szó, mint az állandó gondolkodás, gondolatokban létezés, agyalásról. Mert ezek elfárasztanak, energiát vonnak el. Amiről szó van, az a gondolkodásmód váltás és az annak nyomán érkező gondolati impulzusok utáni cselekvés. Ez az, amiben a változás létre jön. Cselekedni kell, tenni, megélni, tapasztalni. Ezért vagyunk itt a világban.
Az út felkanyarodott jobbra Hosszúperesztegre. A falu valóban hosszú volt. A faluból kivezető út szintén, szántóföldek árnyéktalan közén. Jött szembe egy apa a kisfiával. Nagy emberen nagy zsák, kis emberen kis zsák. A férfi elgyötört arca árulkodott arról mi vár rám.
De mint annyiszor bebizonyosodott már, hogy az erdő mindenkinek azt adja, amire személyre szabottan épp szüksége van, mire elhaladtam a páros mellett az égen a bárányfelhők eltakarták a napot, a szél felerősödött és hűvös levegőt fujt felém. Így kellemes időben tehettem meg az előttem álló dombtetői utat. A számtóról az erdőszélre, onnan a Tomaji erdőbe vezetett az ösvény. Aztán két erdősáv közötti virágos rét. Ha nincs a telefonom azt se tudom merre az előre. Vagy nem voltak jelek, vagy nem vettem észre őket. Már nem zavart, ha úgy volt mentem a jelzés mentén, ha kérdéses térképpel, telefonnal vagy épp megérzés után. Úton, út mellett, tévúton :) Semmihez sem ragaszkodtam, a segítség, az adott helyzethez való igazodás természet része lett az utamnak. Nahát, a testem, a lábaim után most a gondolkodásom is kezd rugalmasabbá vánli.
Egy jobb kanyar után újta erdő árnyasa várt és favágók az úttól nem messze. Kitették a figyelmeztető táblát is, hogy favágás és áthaladni tilos és életveszélyes, de mit tehet ilyenkor egy túrázó? Én sietősre vettem és átcsusszantam a kérdéses helyen. Közben azon tűnődtem, hogy napok óta megjelenik a kidőlő fa képe. Ezekkel a gondolatokkal értem el Káldot. A faluba egy emelkedő utcán értem be. A bélyegző az iskolánál. Míg végeztem a dolgom jött egy fiatal nő, jelentőségének teljes tudatával és mindenhatóságával, telefonnal a kezében vonult el mellettem. Ránéztem, hogy köszönjek, de nem méltatott figyelemre. Mosolyogtam, ő nem lehet más mint az iskolatitkár. Aztán két másik nő jött ki az épületből, a takarítók tőlük érdeklődtem közkút után és tőlük kaptam ivóvizet. Úgy éreztem magam, mintha otthon lennék. Ugyanazok a szerepek, ugyanazok az emberi viszonylatok, pedig az ország túlsó felén vagyok. Figyelemre méltó.
A faluból kivezető út a bevezetővel párhuzamosan vitt ki. A falu szélén egy csinos pihenőhely várt. Nagyon gyorsan haladok, ebben a tempóban még ma elérem Gércét. Így lassításként egy hosszú pihenőt tartottam.
Az út a Hidegkuti vadászházhoz előbb egy murvás úton, majd jobbra balra letérő utakon vitt, sokszor igen szép erdőkön át. Az eső csepegni kezdett. Jobbra esőbeálló, jó kis sátorhely lenne esős éjszakán, de nem állok meg megint kora délután. Újra jól vagyok, az előző napi rosszullét tovaszállt, még szeretnék menni. Csak az eső bírja ki, míg a vadászházhoz érek. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy rohanok a mihamarabbi célbaérés reményében és közben alkudozom az esővel, hogy csak még egy kicsit bírja ki, csak még ez a kanyar, meg az az útszakasz férjen bele. Mit csinálok? Hova ez az eszeveszett igyekezet. Így léteztem eddig. Feladat feladat hátán, egyheti tennivaló belepréselve néhány órába, cél és teljesítmény, öröm, sikerélmények, boldogító pillanatok nélkül. Megálltam. Elég. Minek rohanni, az eső úgyis esik, ha akar, én úgyis elérek addig, ameddig kell. Na és ha ázom? Átéltem már néhány felhőszakadást és azon túl, hogy vizes lettem, még át is mosta a lelkem. Legyen úgy, ahogy lennie kell. Bárhogy is lesz, jó lesz úgy. Lassabbra vettem és újra láttam az erdőt magam körül, a bogarak kevésbé verték ki a szemem, és amikor az utolsó egyenesbe érve eleredt az eső békével fogadtam. Elővettem a kamáslit, meg az esőkabátot és mentem tovább. A vadászháznál a pihenőben volt pad meg asztal, de esőbeálló nem. Az esőkabát alatt bélyegeztem és a keskeny, aszfaltozott erdei úton továbbundultam. Ilyen időben valódi áldás az aszfaltút, sár és vízözön nélkül jól lehet rajta haladni. A távolban egy termetes őz kijött az útra unni a friss esővízből. Többször is rámnézett, és csak akkor ugrott vissza a fák közé, amikor már egészen közel jártam.
Aztán úgy 1 km-re a Rózsáskerti erdészháztól a tanösvény egy állomásán az úttól beljebb megláttam egy pihenőt, esőbeállóval. Az erdő mégis adott nekem egy ilyet éjszakára. Az utolsó egyedül töltött sátrazós éjjelemet egy pazar pihenőben tölthetem két banyafa hatalmas kidölt törzsei oltalmában.
A szakadó eső ellenére kényelmesen állíthattam fel a sátram, az esőbeállónak köszönhetően. Kiteregettem a vizes holmim, fürödtem, pihentem. Sok időm volt, hisz 5 órakkor már itt voltam. Az utolsó estém egyedül kényelmesen, ráérősen telt.
Falinda
