Reggel korán keltem, összepakoltam és a hegytető és vár közötti fa alatt hagyva a holmim lementem a Vár-forráshoz inni, mosdani. Hosszúnak tűnt az út lefele, de megérte, a víz hűs volt, és egy kedves üzenet is várt:

 "Élni tudni és élni merni,

néha járatlan úton menni,

nem csak rohanni, meg-megállni,

azt, ami szép körülcsodálni."

A lelkemből szólt. Mosoly ült az arcomra, derű a lelkemre és ez így maradt egész nap, ahogy Hollókő ófaluján végighaladva minden ház előtt elidőztem, az embereket üdvözöltem és ahogy elindultam tovább az úton.

Egy idő után azon kaptam magam, hogy újra a múltban történtek körül keringenek a gondolataim. Annyira lefoglaltak, hogy alig vettem észre az utat.

Aztán meg a jövőn. Vagy a múlt, vagy a jövő. Nagyon jó, csak épp ott nem vagyok, ahol valójában. Az út egyre sárosabbá vált. Végül épp úgy beleragadtam, mint a gondolataim az elmúltba vagy a még el nem érkezettbe. Na most aztán a jelenre kellett koncentrálnom, hogy elkerüljem a sárfürdőt.

Így értem el Nógrádsipeket. Az első, ami megtetszett, egy idős néni, aki kékfestős viseletben kötözte a kiskertben a paradicsomot. Megkértem had fényképezzem már le. Aztán még másokat is láttam hasonlóan. Tetszett. Megkerestem a kocsma bélyegzőhelyét. Zárva volt, de az udvarra be lehetett menni, a tulaj épp kijött a szemközti házból, hellyel kínált és vizet is adott. Beszélgettünk kicsit, aztán ő hazament én meg egy darabig még élveztem a fapad adta árnyék hűsét. Utána mentem tovább. Úgy éreztem nagyon lassan haladok, mégis messzire jutottam. Egészen Cserhátsurány mellé. A faluba már nem akartam bemenni, így előtte 1,5 km-re az út melletti rét és learatott búzatábla határán veret sátrat. Sok volt a vadcsapás, de jobb hely híján itt maradtam.

Falinda