Délután érzékeny búcsút vettünk. Őt elvitte az egri busz, én meg elindultam kifelé Sirokról. A kivezető út 4 km aszfalt, tűző napsütés, eső előtti nyomasztó meleg. A hangulatom is hasonló volt, ahogy végiggondoltam hol tartok, mi van most bennem.

A régi vasútállomás után nem sokkal jobbra fel vitt a jelzés az erdőbe. Szűk, bozótos, majd nyitottabb tisztás, hónalig érő csalánnal, a gazban alig észrevehető esőbeálló. Itt találkoztam egy szembejövő túrázóval. Elmondta, hogy a Kékesig nincs víz, az övé már rég elfogyott. Ajánlottam neki az enyémből, de azt mondta ő hamarosan leér a faluba, nekem meg szükségem lesz rá. 

Továbbálltunk, nemsokkal később egy fa árnyékába telepedtem pihenni és a technika vívmányának köszönhetően enyhítettem az egyedüllét érzésemen. Felhívtam telefonon a családom tagjait.

Vidámabban mentem tovább. A látvány változatos volt, a terep egyre meredekebb kaptató. Menet közben azt figyeltem milyen gondolatok cikáznak bennem. A legfőbb vonás az otthon érzet. Ha jól vagyok önmagammal, bárhol is vagyok, az otthonos, bárhol vagyok otthon érzem magam. Ha nem vagyok jól önmagammal bárhol vagyok, csak a nyűgöket veszem észre. 

Belső harmónia. A belső világom. Ez számomra a Mátra. Egyre kíváncsibb léptekkel haladtam előre, vajon mit hoz, milyen megéléseket, megtapasztalásokat.

Ahogy mentem a kaptatón egyre többen jöttek velem szembe. Két bringás srác, akik megjegyezték ez volt a legjobb szakasz-nekik lefele bringával-ebből sejtettem még mászhatok felfele jócskán. Aztán még két gyalogos fiú, a hátsó elmondta, hogy ha kell a Szegediek-kútjánál van víz, csak kirérőt kell érte tenni. Aztán jött még vagy tíz ember több csoportban. Egyre sietősebben, ahogy telt az idő és gyültek az eső felhők.

A hegygerincre érve egyszer csak mesés kilátás nyílt a környező hegyekre és a messzeségre. Leültem egy kőre nézelődni. Ez a hely minden arra járót megérintett. Mindenki megállt rövidebb, hosszabb időre és gyönyörködött a látványban.

A túrám során most éreztem előszőr, hogy ez az a hely, ahol fel szeretnék reggel ébredni. Ki is néztem a hátam mögött egy zsebkendőnyi vízszintes helyet, ahova a sátram tehetem. Aztán nagy erőkkel villámlani kezdett, a levegőben a pára egyre sűrűsödött én meg továbbmentem, mert nem a legjobb a viharban a hegycsúcson. Bár lehet, hogy ez csak az alföldi neveltetésem tévedése, mert a pusztában vihar idején te vagy a legmagasabb pont, a villámhárító.

Megcéloztam hát a Remete-forrást, ahol ugye nem lesz víz és a Remete-rétet ahol talán sátort bonthatok. Víz nem volt, de tócsa igen, ahova a nyomok alapján a környék összes vadja inni jár. Na ide se állítom a sátram.

Mentem még pár száz métert és a Remete-nyaknál az út fölötti patkára vertem fel a sátram. Emberek nem jártak már arra, csak éjjel csörtettek a vadkanok, a köveket forgatva. Hajnalban leszakadt az ég, ömleni kezdett az eső. Milyen szerencs, hogy nagyon szeretem a nyári viharokat. Van itt víz, ha nem a forrásokban, hát jön az égből.

Falinda