Ezen a reggelen igazán ráérősen készülődtünk, tettünk-vettünk, élveztük a reggel frissességét, a forrás hűs vizét, a völgy fái között bekandikáló napfény játékát. Szép volt a reggel, békés, csendes, meghitt. A lelkemben lévő nyugtalanságot némiképp enyhítette, oldotta. Aztán összepakoltunk, reggeliztünk. Már jócskán fenn volt a nap, amikor elindultunk. Még visszafordultam, mint mindig, hogy emlékezetbe véssem a látványt és megköszönjem a helynek, hogy befogadott, helyet adott.

A reggeli kaptató a fenyves mellett felélesztette a testünk, utána már az egyenes, unalmas út is a felüdülés érzését nyújtotta. A párom előző este megjegyezte, most megyünk át az egykori műszaki határzár, azaz a vasfüggöny pásztáján. Ma egy jobb kanyar után máris a határon találtuk magunkat. Pár méterrel később, jobbra az erdőben ott is voltak a határkövek és közöttük a határsáv. Beszélgetni kezdtünk arról az időről, amikor még elképzelhetetlennek tűnt itt sétafikálni. Elég idősek vagyunk ahhoz, hogy mindkettőnknek saját élménye legyen erről a korról. Én a keleti határszélen nőttem fel és emlékszem, amikor apu kivitt a határsávba és ráülhettem a határkőre. Persze ez nem adatott meg mindenkinek, mi is csak azért tehettük meg, hogy ott bóklásszunk, mert ilyenkor apu a sáv kaszálását végezte, ami be volt jelentve. A határon átlépni már nem szabadott, mert lőhettek. Akkor még nagy dolognak számított egy másik országba belépni. Persze az ember nem nagyon vágyódott Romániába, de a magyarajkúak annál inkább hozzánk. És így volt ez a nyugati határon is, ott tőlünk nagyon sokan átvágyódtak a "szabad" nyugatra, amit csak sokkal nagyobb szigor, vasfüggöny, vagy hivatali procedúrák akadályain át tehetett meg az ember, vagy nem. Szóval mi még átéreztük annak nagyszerűségét, hogy most szabadon itt állhatunk. Átéreztem azoknak a sorsát, akik akkor elviselhetetlennek érezték az életet itthon és akár az életük kockáztatása árán is mentek volna a remélt nyugati szabadságba. Micsoda elszántság, vagy megkeseredés hajthatta őket. Aztán eszembe jutott, hogy ez ma sincs másként, csak annyi a különbség, hogy nincs vasfüggöny. Persze vannak olyanok ma is akiknek épp megfelel a zavarosban való halászás, vagy a kiskirályság. Ma is vannak olyanok, akik kibírhatatlanul érzik magukat az életükben, de tettek helyett az áldozat szerepében sajnálkoznak és persze sokan vanna olyanok is, akik határainkon belül szeretnének boldog, teljes életet élni.

Magam személy szerint az utóbbira vágyom és cselekszem azért, hogy ez így legyen. Na ez az. Napok óta itt motoszkál bennem, hogy vajon eleget-e? Hullámokban tör rám a kétség, aztán az úton szerzett tapasztalás-Bízz! Három hónappal ezelőtt véget vetettem az addigi életemnek. Lehet vakmerőség, meggondolatlan esztelenség, belső megérzésből fakadó indíttatás, megérett következménye eseménysorozatoknak. A lényeg, hogy megértem a változásra. A zarándoklat számomra a legjobb módja az átrendeződésnek. Minden benne van amit szeretek, egyszerűen csodálatos lehetőségnek tartom a megtisztulásra, lecsendesedésre, megújulásra, újrarendeződésre, új alapok kimunkálására. Eddigi életem egyik legnagyszerűbb történése, és nagyon hálás vagyok azért, hogy megengedtem magamnak. Ami viszont napok óta újra és újra előbukkan, a gondolat, hogy elegendő lesz-e mindez a változtatáshot. A párom a kétségeim nyomán, mint egy jó tréner néhány napja módszeresen szembesít a régi viszonylataimmal, és valahányszor megérint, annyiszor bukom el. Ma hajnalban arra ébredtem, hogy ezt a hetet teljes harmóniában, úgymond plusz ajándékként éljük majd meg, e helyett az elmúlt napokban az egyre feszülőbb kétségeimmel szembesülök. Sokat beszélgetünk minderről, mert a feszültség bennem láthatóan egyre növekszik.

Ma hajnalban az dübörgött bennem, hogy a változás velem kezdődik. Nem a világot kell megváltoztatni, hanem nekem kell változni, s akkor a világom változik. Ha változnak a gondolatformáim, a figyelmem fókusza, a hozzáállásom, a szavaim, a tetteim, akkor változik körülöttem a világ is. Csak döntés kérdése mit szeretnék élni, minek adok hangsúlyt, milyennek látom a világot. Vselekvés nyomán van történés és átélés. Gondoltam ezt most azonnal gyakorlatba fordítom, és valóban körülöttünk a tér máris változott. Újra békésebb lettem, megláttam az út szépségeit, lágyabban simultam a természetbe, a páromhoz, nagyobb lett az összhang, s mintha a párom is ráhangolódna minderre. 

Aztán előáll egy gondilattal: megkapom azt a kegyelmet az élettől, hogy a visszarendeződés lehetetlenné váljon, hoz olyan helyzeteket, történéseket, találkozásokat. Gondoljak majd arra, ha valaki lehúzó benyomást akar rám gyakorolni:

"Te akarsz megérinteni a világoddal,

mikor engem az erdő simogatott?" 

Ez a mondat megérintett, meghatott és ahogy mondogattam magamban, minden kétség bennem füstté vált. Tudtam, ha bármilyen nehéz élethelyzetbe is leszek, ezt a mondatot felidézve az erdő békés ölelése vesz majd körül. Aki életében csak egyszer is hagyta, hogy a természet megérintse, átölelje, befogadja, hogy ennek a természetes összhangnak a részévé váljon, az ismeri ezt az érzést. Ez tisztító, megújító, inspiráló és felemelő összekapcsolódás és jelenlét. Az emberekkel való kapcsolataimban is mindig erre vágytam. Az úton, itt az erdőn számos ilyen emberi találkozás megadatott. Köszönet érte. Az életet továbbélve emlékezni fogok erre, hogy az élet erdejében is az ilyen összekapcsolódások, egymást inspiráló, felemelő emberi kapcsolatok legyenek a jelenem. 

A lépteim könnyedebbé váltak, szinte szárnyaltam lefelé a Kőszegre vezető úton. 

Élj! Tapasztalj! Légy teljes! Légy boldog! Légy könnyed! Játsz, mint a szél a fák lombjával, rét virágaival, mint a patak vize táncol csilingelve a meder kövei közt, mint a nap fénye csiklandozza a sűrű erdő belsejét! Élj! 

Az út bevitt Kőszeg belvárosába. Az ódon épületek között sétálgattunk, egy padra telepedve fagyiztunk és figyeltük az utca életét. Aztán megkerestük a bélyegzőhelyet és elindultunk a városból kivezető úton, a kálváriahegy felé. Elhaladtunk a Szent Koronát egykor őrző bunker mellett, aztán fel a kálvária kaptatóján. Minden stációnál megálltunk pihegve, de a rácsok mögé zárt képek helyett, én csak az utat szegélyező óriás fákat láttam, meg az út köveit. Nehéz volt az út, a zsák, a léptem. Egyszer csak eszembe jutott: csak döntés kérdése, milyennek tapasztalom a világot. A lépteim biztosak, ügyesek, a testem rugalmasabb, könnyedebb, a zsákom könnyű. Az elmém lassan reagált. Könnyű a zsákom, könnyű a léptem. Aztán mantrázni kezdtem teljes átéléssel: könnyű léptek, könnyű utak, könnyű élet, könnyű csomag. Néhány perc után éreztem megtörtént. Aztán leültünk pihenni. Élveztem az erdőt, élveztem, hogy mindwzt a párommal együtt éljük át. Jó volt itt, jó volt így. 

Amikor elinsultunk az előző lendület sehol se volt, a figyelem sem és a könnyedség sem. A testem feszengett a megterhelés tudata alatt. Aztán, ahogy bemelegedtem visszatért a könnyedség. Így értük el a Hét- vezér-forrást. Az előző napi fürdőzések nyomán úgy beszéltük meg, hogy itt is megfürdünk, de amint odaértünk nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem kivitelezhető, ugyanis ez a hely népszerű a túristák körében, így mindig volt néhány ember a forrásnál. Leültünk hát az egyik padhoz, ettünk, ittunk, pihengettünk, néztük az érkezőket, távozókat. 

A párom elmondta, hogy ő arra számított az út végére kikopik belőlem a mások általi behatásoktól való megérintődés. De nem. Ez valóban így van. Az erdőben megtapasztaltam és élő gyakorlatommá vált a lábamban, a lépteimben való bizalom, az erdőben, az útban való bizalom, a ráhagyatkozás. Könnyedén haladok, biztosan lépkedek, az aggodalmakat felváltotta a tapaszalat tudat, hogy minden, ami kell adatik. Adatik jó idő, jó hely, jó tapasztalás, jó találkozások. Mindezekről tapasztalásom lett, ki tudtam őket gyakorolni. Az emberi viszonylatokban, behatásoktól való megérintődést nem. Az amit kaptam az úton jó alap a változáshoz, amin fel tud épülni egy új minőségű élet. 

A forrás nyüzsgéséből továbbindultunk a kéken, hamar csend lett körülöttünk, mert az emberek a főúton jöttek, mentek, mi meg a jelzést követve jobbra egy igen meredek, izzasztó kaptatóra fordultunk, ami felvezetett az Óház-tetőn lévő kilátóhoz. Ez a kis torony épp jó éjszakai szállás lett volna, de ücsörgött ott két tini fiú, akik szemlátomást szintén ezt gondolták. Pihentünk egy darabig, felmásztam a kilátóba körülnézni, aztán továbbálltunk, a fiataloknak meghagyva a lehetőséget az ittalvásra. Menet közben a két fiú magasröptű beszélgetését hallgatva születő gondolatainkról beszélgettünk. Bennem még az út előtt volt olyan szándék, hogy a kisgyereknevelésről áttérek a kamaszokat segítő önismereti támogatásra. Ez a tervem az úton feledésbe merült, és ahogy most hallgattam a két fiú beszélgetését már biztosann tudtam, hogy semmiképpen sem fogok ilyesmit csinálni. Ha emberekkel foglalkozom, csakis olyanokkal teszem, akik fejlődni vágynak, akik nem elméletileg szeretnének dolgokat csinálni, átélni, megtapasztalni, hanem valójában. Erre a számítógépes játék a legmegfelelőbb példa. Ugyanaz e az élmény, ha egy monitort bámulva a szobád mélyén, általad választott virtuális társakkal barangolsz egy várban, vagy egy valódi helyen, valódi emberekkel együtt a valóságban. Kétségtelenül biztonságosabb az előbbi, hisz mi bajod lehet a székedben ülve, a szobád mélyén, a magadról kialakított képet sem rombolhatja a másokkal való valós együttlét bármilyen megzavaró tényezője sem. Mégis én a való életre szavazok és az olyan emberekkel való együttműködésre, akik ugyanígy vannak ezzel. 

Jó volt, hogy tovább mentünk, hisz az út kellemes aszfaltozott lejtős úton vitt tovább, amin jól haladtunk. A Vörös kereszt útelágazásánál lévő pihenő már jó lehetőséget nyújtott a sátrazáshoz, de mi úgy döntöttünk megyünk még. Megnézzük milyen a hely a Stájer házaknál. Ott forrás is van jelőlve, talán újra "összkonfortos" sátorhelyünk lesz ott éjszakára. 

Az úton a lemenő nap gyönyörű fényeket varázsolt a fák közé. Nem győztem betelni a látvánnyal. Előrehaladott este lett, mire a Stájer házakhoz értünk. A hely rendezett volt, három ház az út jobbján, pihenő a ballján. Gyors terepszemle után az esőbeállóban állítottuk fel a sátrat. A forrást nem találtuk, így a fürdés kimaradt. A vacsoránkat más majdnem sötétben fogyasztottuk el. 

Az utólsó erdőben töltött élyszakánkat majdnem ötcsillagos helyen tölthettük el :) 

Falinda