Hajnalban a favágók munkazajára keltünk. Az első gondolat, ami eszembe jutott az elmúlt nap után, hogy vajon a szépség, bőség és boldogság felé tudom-e fordítani figyelmem fókuszát és az életemet.

Ráérősen készülődtünk, majd útnak indultunk Bögöt felé. Az erdei utakon "derékszögezve" haladtunk, majd a faluba a jelzésről balra letérve a boltnál bélyegeztünk. A bolt előtti kis tér pihenőjébe telepedve megreggeliztünk és élveztük egy helyi bácsi társaságát, no meg az erős, langyos szél hűsítő hatását.

Itt hívtam fel a túra elején velem tartó barátnőmet, aki előző nap keresett. Elmondta, hogy gyökeres változásokat szeretne az életvitelében és meg is tette az első lépéseket. A következő egy böjttábor, ott, ahol volt szállásom és volt szerencsém a tulajhoz is. Alig bírtam ki, hogy ne szorjam a véleményem. De megálltam, így barátnőm lendületét nem szegtem vele. 

A falut elhagyva erdei utakon sétáltunk, közben arról beszélgettünk miért van az állandó ítéletformálás, ítélkezés, minősítés bennünk. Persze az elme természetes működésének része, hiszen a világ jelenségeinek gyors felfogásához, beazonosításához szükséges. Szinte észrevétlenül hozunk millió ítéletet nap mint nap; ismert, ismeretlen, veszélyes, biztonságos, helyes, helytelen, jó, rossz, szép, csúf... Mégis most elegem lett abból, hogy olyan dolgok minősítgetésére pazarolom az energiám, amiket csendes derűvel is szemlélhetnék. Az okok csak úgy dőltek elő: el nem fogadás, bizonytalanság- vagy épp felsőbbrendűség érzet, aggodalmak...

Igen, mostmár biztosan érzem az aggodalmat magamban, hogy mi lesz az út után, és ahogy fogy a kilóméter és közeledik az út vége, ez az aggodalom egyre növekszik bennem.

Ahogy figyeltem befelé egy képet kaptam a megértéshez. Az életem, a lényem, a világom olyan, mint egy nagy gömb, ami puzzle darabkálból áll össze eggyé. Az út első felében megláthattam olyan darabkákat, amelyek elrepedtek, beszennyeződtek, kifakultak, idejét múltak. Az út második felében ezek kicserélődtek, megújultak, megtisztultak, így új szerkezet jött létre. Amint az életem tovább élem eldől, elegendő mennyiségű és minőségű puzzle darabka cserélődött-e ki a változáshoz.

Az erdő útja épp olyan, mint az élet útja. Az erdőben megtanultam bízni, bízni a léptemben, önmagamban, az erdőben. Már észre sem veszem, készséggé vált bennem, természetes állapottá. Az élet ugyan ilyen, megtanulni bízni a változásban, a lépteimben, önmagamban, az útban, az életben. 

Az út nem ér véget, az erdei ösvény murvás útra tér, majd aszfaltra, a hegyek-völgyekből a falvak, városokba, az erdőből átvezet az életbe.

Az emberi élet lényege az átélés. Az erdőt a vonatból nézni csak egy szép kép, benne lenni az maga az átélés. Az életen öntudatlanul átrohanni egy felvillanó kép, benne lenni, belemártózni, átélni, élvezni, pillanatait megcsodálni az maga a valódi jelenlét.

Ezekkel a gondolatokkal értünk el a Szelestére vezető felüljáróhoz. Valahogy a létről érkező gondolatok összekapcsolódtak bennem a látvánnyal, ahogy álltunk ott az autópálya fölött, rálátva az alattunk elsuhanó autókra. A falu végtelen hosszú volt, a vendéglő, csak egy kocsma, így meleg leves helyett beértük egy hideg jégkrémmel.

A faluból kivezető úton a párom családi telefonhívásával már nem csak ketten gyalogoltunk, hanem az egész család, sőt az egész múltam. Ahogyan reggel megálltam a véleménnyílvánítást, most úgy nem sikerült. Agyon is csaptam vele a páromat. Aztán a falu széli templom hangulatos, meghitt kertjében lepakoltunk és mélyreható beszélgetésbe kezdtünk. Így történt, hogy lassan beszivárgott és jelenembe érkezett a múlt.

A falut elhagyva fás út, szántó, erdőbe bekanyarodó ösvény, a vasúti sín jobbján futó fenyvessel szegélyezett  nyílegyenes erdei ösvény, majd jobbra, balra térő út következett, a végén egy elágazásnál lepihentünk. A zsákom eldőlt, a vaj szétolvadt és szétfolyt, az agyam lüktetett a régi viszonylatok újraszerveződésének gondolatától. Dühöngtem. Vajon elegendő e az út tapasztalata a változáshoz? Aztán csak figyeltem csendesen.

A főúthoz meredek lejtő vezetett, az úton mentünk egy keveset, aztán jobbra letérve ott állt az Ablánci malomcsárda romos épülete. Bélyegeztünk és azon tanakodtunk, hol állítsuk fel a sátrat. Végül az úton kicsit bentebb lévő ifjúsági tábor udvarán tettük meg, a fenyőfák árnyékában. Később jött egy túrázó srác is, akit a vadászok küldtek ide sátrazni. Így vált legálissá az itt tartózkodásunk és lett egy lakótársunk egy éjszakára.

Falinda