Reggel azzal keltem, hogy ez a zarándoklatom utolsó egyedül töltött napja. Az utolsó szakaszt már a párommal járom be.

Korán keltem, ráérősen pakolásztam, körüljártam a banyafákat. Minden apró pillanatot magamba öleltem. Az erdő adta kényelmes pihenőhelyet, a sátor képét az esőbeállóban, a zuhogó eső nyomán a reggeli napfényben a faleveleken megcsillanó vízcseppek szikráit, a madarak  reggeli énekét, az erdő hajnali sóhaját, amitől megéled minden és elindul az újabb nap.

Az út aszfalton vitt, de az erdő, az útra boruló fák ölelése nagyon szép és kedves volt. A levegő hűs volt, minden felfrissülve várta az új napot. Jobbra ösvény tért le az útról az erdő fái közé. Egy 1800-as években élt és tevékenykedett erdőmester és felesége síremléke. A néhány sor, ami kőbe vésve ott állt megérintett.

"Bajor tölgyek...tövén volt hazám,... ott ringatott a jó anyám. De több, mint fél-század: Magyar lett új honom, s magam-ültette tölgy borul a síromon."

Szinte suhantam az erdő fái között. Nagyon hamar elértem Gércét, az utolsó falut, ahova betérek. Reggelit vettem a boltban és a lépcsőn meg is ettem. Közben néztem a reggeli mindennapjukat töltő embereket.

A faluból kivezető út szőlőskertek alatt vitt. Aztán a sitkei templom mellett az út felvitt balra, úttalan kaszálón át a dombtetőre. Onnan le a Sárvárra vezető főúton át a másik oldalra. Magam sem tudom miért nem arra mentem. Talán, mert a jel nem volt egyértelmű, vagy tudat alatt semmi kedvem nem volt úttalan, jelzetlen pusztaságon átvágni. Mentem az úton, várva a leágazást. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem tértem le, ahol le kellett volna, elővettem a térképet. Ez is jó lesz, a Mária út itt tér el és nem sokára belefut a kékbe. Igazán jó volt így, mert az út szép, árnyas sétányon vitt és hamarosan ismét a kéken voltam. Átkeltem egy patakon és a túloldalon leültem az út szélére pihenni. Mögöttem a magas gaz sárga-kék virágözönben pompázott, fölöttem az útra hajló nagy fa hűs árnyékot adott. Jó volt itt. Figyeltem befelé. Még mindig van zaj, de már sokkal kevesebb, így jobban észreveszem mindazt, ami valójában körülvesz.

Az út jelzetlen, nyílegyenes, tűző napon vitt tovább. Végül egy les mellett kellett betérni jobbra az árnyas erdőbe. Ez is végtelen egyenes volt, sok vadászlessel. Az erdő szép, hűs, a szél is nekilódult. Kellemes volt így a séta. Szembe jött egy futó nő a kutyájával. Aztán egy pár is jött megpakolva, akár csak én. A lány messziről mosolygott, köszöntöttük egymást. Társak az úton :)

Bal kanyar után az országútra tértem, ami hamarosan elérte a 84-es főutat, amin átkelni nem túl egyszerű a forgalom miatt. Amint odaértem szemből kikanyarodott egy autó, aztán semmi. Szinte sétálva tudtam átmenni.

Az út Hegyközség mellett vitt tovább és én énekelni kezdtem, előbb csak csendesen dudolászva, aztán ahogy csak kifért a számon. Egy dal költődött át bennem és ahogy mantráztam éreztem, megtörtént. Az út, az erdő, a figyelem nyomán újjászülettem. Így értem el Sárvár szélét. A jel rákanyarodott a főút melletti biciklisávra. Mentem és élveztem a haladást, az utaz, a szelet, a pillanatot. A Rába fölött átvezető hídon megálltam és gyönyörködtem a csillámló folyóban. Aztán eszemben jutott ez ugyanaz a pillanat. Három hónapja ugyanígy álltam a Berettyónál és megszületett bennem a változás igénye és a cselekvés impulzusa. Most itt állok ugyanúgy és visszatekintve látom, megtörtént, átéltem.

Az út véget ért, betelt. Még eltöltök az erdőn pár napot az utolsó szakaszon a párommal. Ez lesz a levezetés, a plusz ajándék. Álltam ott a folyó felelett és elmerültem a látványban, az érzésben.

A városon újabb nyílegyenes út vitt befelé, nyüzsgő üdülőövezeten át. Ez már az emberek teremtette  "erdő". Az út a várparkig vezetett. Itt bélyegeztem és a + - on elsétáltam a vasútállomásig. Jegyet vettem hazafele, és néhány perc várakozás után már vitt is a vonat.

Néztem az elsuhanó tájat. Milyen más innen. Innen csak egy szép kép. Benne lenni, a fák, bokrok között járni, az erdőben benne járni egészen más, élő, élettel feltöltő.

Aztán már csak a felhőket néztem az égen, végül elszunyókáltam. 

Pestre épp a délutáni csúcsforgalom káoszában értem. A párom kijött értem az állomásra, és ahogy mentünk át a városon különös érzetem támadt: emberek körülvéve ember által gyártott tárgyakkal, nagy igyekezettel összeválogatva, hogy minél hűebben tükrözze az önkigejezést, a kifelé való megnyílvánulást és hatást.

Most pár nap pihenő következik, majd kettesben végigjárjuk a kéktúra utolsó szakaszát Sárvártól Írott-kőig.

Falinda