Reggel napsütésre keltem. Megszárogattam, amit lehetett, összepakoltam és elindultam. Itt következett a jelzés nélküli, magas gaz és lapulevelek övezte útszakasz, amiről már több szembejövő is említést tett. Milyen jó, hogy beszéltek róla, mert így bátran mentem az általuk előző napokon kitapusott keskeny ösvényen. Csurom vizesen, de vidámab bukkantam ki a gazból egy hegyek övezte dombtetőre. Itt leültem és gyögyörködtem a reggeli napsütésben ragyogó tájban. Itt ért utól a gondolat, itt vagyok, alföldi lány a hegyek között. Micsoda ajándék, hogy itt lehetek. 

Megihletődve mentem tovább. Egy emelkedő és bal kanyar után kaszálók dombjai következtek. Út kettő is, jel eg, sem. Merre rovább? A térkép sem segített. Visszamentem az utolsó jelig, de nem adott útbaigazítást. Mire visszaértem a tisztás szélére messze jönni láttam egy túrázót. Hála volt bennem, hogy most jött, itt jött, mert megmutatta merre tovább. Az erdő előtt letelepedtem pihenni, mert a fiútól kapott infókból tudtam, hogy sárdagasztás vár rám. És valóban. Mire kiértem az erdőből a bakancsom ólomnehéz lett a rátapadt agyagos sártól. Réten futó száraz út következett, így ledobtam a bakancsot és szandálra váltottam. Nagy hiba volt, mert az út csak látszólag volt száraz. Ire beértem ősagárdra úgy néztem ki, mint a disznó. Pecsételés után boltot, kocsmát kerestem, ahol talán lehet tölteni a telefonon, de minden zárva volt. Még ember se járt sehol. Aztán a távolban megláttam a postást, pár emberrel körülvéve. Siettem, hogy elérjem őket. A posta bódéjával szemben lakó felajánlotta, hogy nála feltölthetem a telefont. Nagyon kedves idős úr volt, akivel elbeszélgettünk az élet dolgairól. Közben a fia is hazatért. Aztáb búcsút vettem tőlük, meg az életrevaló kutyusuktól és továbbálltam.

Rövid sárdagasztás után igazi erdőbe értem. Kértem az erdőt adjon járható utat. Adatott. Vizes volt, de járható. 

Sokat voltam a gondolataimban, eszembe jutott mit csinálnék most, ha nem indulok el az útra. Aztán azon tűnődtem, hogy elmulasztottam néhány igazi ajándékért hálás lenni az utóbbi napokban. Pedig sok ajándék pillanat ért. 

A Naszály-hegyre felfelé kaptatva elkapott az eső. Egy darabig mentem tovább, de amikor felhőszakadásra váltott megálltam az út mellett és megadással viseltem a leömlő víztömeget. Valahogy mosolyra derített. Itt nincs mit tenni, hát élvezzük. És élveztem. Leírhatatlan élmény volt. Aztán az ösvény, amin fel kellett volna mennem zubogó patakká változott. Kacagtam. Aha, most még búvárkodhatom is.

Ahogy alábbhagyott az eső elindultam felfele a zuhatag mellett. Feljebb már enyhült, végül csak csordogált a víz a kövek közözz. 

A szírtre érve már sütött rám a nap. Leültem egy sziklára és gyönyörködtem a kilátásban. Aztán a völgyben összegyült pára emelkedni kezdett és beborította a világot. Itt ülök a világ tetekén. Csodaszép. 

Az út hegytetőhöz méltó sziklakertben vezetett a csúcsig. Ott találkoztam egy váci tájfutóval, aki azt tanácsolta érdemes lemennem Katalinpuszáig, mert ott szabad mosdó és sátorhely vár. Megfontolom, gondoltam. 

Az út lefele eleinte meredek volt és csúszós, de járható. Összetalálkoztam egy vaddisznóval, aki rejtezett volna, ha nem ijesztem meg egy hanyatvágódást megelőző heves kézmozdulattal. Akkor aztán tőlem úgy 5 m-re felvisított és elszaladt a sűrű rejtekébe. Én is felvissantottam, aztán meg mosolyogtam magamon.

Ami ezután jött az eddigi legnagyobb próba, ami az úton ért. A meredek hegyoldalon végigfutó keskeny, kisele lejtő ösvény szinte járhatatlan volt az eső nyomán. Nekem meg valamerre mennem kellett. Legyen, gondoltam. Aztán már félni se volt időm úgy kellett koncentrálni minden egyes mozdulatra. Azt éreztem végtelen idő telik el, ez a szakasz meg sose fog végetérni. Egy helyen csupa sár volt az út, azon sehogy se tudok átkelni, lejebb mintha valaki ment volna, megpróbálom ott-gondoltam. Ahogy leléprem a lábam csúszott egyre lejebb, minden lépésnél eg, re lejebb, egyre távolabb az úttól. Bármibe kapaszkodtam jött velem. Végül egy bot akadt a kezem ügyébe, belevágtam a földbe, ez tartott meg, és ez segített visszakeveredni az útra. Tobább is jó szolgálatot tett, mert megtartott a csúszós részeken.

Könyörögtem a hegynek, hogy legyen ennek vége. Reszkettek az izmaim, az agyam is kifáradt a megfeszített koncentrációtol. Aztán nagy sokára vége lett. Túléltem.

A Bik-kútnál csak épp csepegezz a víz, minden csupa sár, vízszintes hely sehol a sátorállításhot, pedig már este volt.

Aggódva hívtam a párom, hogy helyzetjelentést adjak. Mint mindíg, mist is megnyugtatott, így tudtam gondolkodni merre tovább. 

Tovább indultam, a térkép nem messze pihenőt jelzett, ralán ott tudok sátrazni. A pihenő a lengőhíd mellett volt, egy pad. Hát tovább. Lengőhíd. Ez úgy látszik a próbák napja. Ilyenen még úgyse mentem át. Rajta. Az első lépés majdnem han, attvágódásban végződött, mert a sáros bakancs az elázott deszkán olyannvolt mint a korcsolyapálya. Gyorsan megragadtam két oldalt a merevítő huzalokat, aztán erősen kapaszkodtam bennük a túlpartig. Etz is túléltem. 

Az út egyesült a Katalinpusztáról induló tanörvénnyel, aminek köszönhetően kényelmes sétányon haladhattam. A tanösvény finoman, hozzáértő kezek által megmutatott sokmindent, amivel az erdőn találkozni lehet.

Hálás voltam, hogy a lemenő nap szemben az úton még bevilágított. Aztán mikor lebukott félhomályba burkolózva mentem tovább. 

Fáradtan csendességben értem el Katalinpusztát. A mosdók zárva, a kút nem adott vizet, a kirándulóközpontban lévők szerint itt sátrazni sem lehet.

Mentem tovább, a sötétség beállta előtt a kerékpár út mellett sátraztam le. 

Kimerítő nap állt mögöttem. Azonnal elaludram. 

Falinda