Reggel igen szomorú időre keltem. Az ablakból néztem ahogy a pára, felhő és eső beborítja a tájat. Szállásadóm előző nap azt mondta, maradjak amíg jól esik. Ezt ki is használtam és csak akkor indultam el, amikor alábbhagyott az eső.

Az út a faluból emelkedőn vezetett ki. Különös hangulatú vilt a párába és a ködbe borult világ. Az ösvény nagyon szép volt, a köd csak emelt a szépségén. Gyönyörködtem.

A Szamár-kőnél utólért egy futó, a rövid látótávolság miatt mindjetten meglepődtünk egymás felbukkanásától. Megált velem beszélgetni. Pásztóig fut, rendszeresen megteszi ezt az utat. Elköszöntünk és mindketten saját tempónkban folytattuk tovább az utat.

Ágasvárhoz közeledve egyre erősödött bennem az élmény, amit tegnap a túristaházas embertől elszenvedtem. Megrontotta a gondolataimat. Egyre haragosabb lettem. Mikor odaértem a pecséthez, legszívesebben bementem volna, hogy megmondjam neki a magamét. Figyeltem ahogy elrontom a hangulatom és elveszejtem a békém. Mert amikor beengedek egy lehúzó megnyilvánulást, érintve érzem magam általa, beindul egy egyenlítési vágy bennem. Ha érintetlen maradok tőle, a békém is megmarad és látom, az a viselkedés, megnyilvánulás a másikról szól, őt tükrözi, az ő története.

Nehezen tudtam ezt tisztázni magamban és az idő is épp olyan mord volt, mint a gondolataim. Az út végig ázott gyazdasági úton haladt. Sártenger, ragacsos csúszkálás, eső és hideg szél. Tudtam, ha sikerülne visszanyernem a derűmet, az idő is jobbra fordulna, de itt, ezen az úton meg kellet értenem a negatív emberi behatások bennem keletkező hatásait és az ellenreakcióim mechanizmusát.

A fenyvespusztai elágazásnál lévő padok csodával határos mód szárazak voltak, leültem pihenni, csak kis időre, mert hideg szél fújt és fáztam. Ekkor jött a szállásadóm hívása, amiben megköszönte az ott hagyott röptében fabrikált ajándékomat, amivel szerettem volna kifejezni a hálámat a kedvességéért. Így is lehet egymáshoz kapcsolódni, emberséggel, kedvességgel. Mennyivel felemelőbb, szeretetteljesebb. 

At út egyre rosszabb lett, már bokáig lehetett merülni a sárban. Rájöttem, ha futok nem merülök úgy bele. Igy futni kezdtem. Egy idő után az jutott az eszembe, hogy így én leszek a sárfutás bajnoka. Minden játékosság ellenére úgy tűnt ennek sosem lesz vége.

Aztán mégis vége lett. Egy tisztásra nyílt az út, ami elvezetett  a mátraberebélyi basútállomáshoz. Még nem láttam senkit, de már hallottam jönnek mögöttem. A fa alatt bevártam őket. Két huszonéves fiú volt, egy testvérpár. Együtt mentünk tovább, beszélgettünk, megosztottuk az út tapasztalatait. Az öccs is végigmegy az egész kéktútán egy lendülettel, csak 38 nap alatt. Meg is lesz nekik, mert igen gyors tempóban haladnak. 

A faluból kivezető kaptatón aztán elköszöntünk. Kicsit sajnáltam, hogy nem bírom a tempójukat, mert igen kedves társaság voltak. Jó gondolkodású, jó érzésű fiatalok, tele tervekkel a jövőre nézve. Megkedveltem őket.

Aztán a fák között naljós betondzsungel kezdett kirajzolódni. Csalódott voltam, mert terveim szerint a Mária-forrásnál szerettem volna éjszakáznu, de ha az ilyen kiépített betonövezet mennem kell tovább. Végül kiderült, hogy Szentkútra érkeztem, a keresztények egy igen ismert zarándok helyéhez. Meglepetésként a fiúk bevártak, így együtt kerestük meg a forrást, ami igen szép hely volt. Lepakoltam, elköszöntünk egymástól, mert ők még tovább mentek egy ismerősük faházához.

Üldögéltem egy darabig gyönyörködve a látványban, ittam a forrás vizéből, megmosdottam, sátrat vertem és nyugovóra tértem. 

Falinda