Az esti összegző beszélgetésünk alkalmával megállapítottuk, hogy az előző három napot úgy küzdöttük végig, mint az életünket, erőből, magunkat megfeszítve. Ennek így nem sok értelme. Elhatároztuk ma laza napot tartunk. Ennek tudatában minden sietség nélkül készülődtünk.

A boltban reggelit vásároltunk, beszélgettünk pár szót a reggeli erőitalát fogyasztó helyiekkel, majd nekiindultunk a faluból kivezető útnak. 

Épp arról beszéltünk hogyan tudnánk könnyedebben járni az utunkat, amikor a falu szélére érve megláttuk a közmunkaprogramos "dolgozó" asszonyokat ücsörögni a fák árnyékában. Olyan volt ez a kép, akár egy tartot lap egy kérdésre. Igen így is lehet élni. Persze ez egy véglet, nekünk a könnyedségről, a lazításról szólt.

Nem sokkal később mi is leültünk az útszélre egy fenyő árnyékába reggelizni. Megbeszéltük, hogy a kapott "tarot"

képhez híven ma lazítunk. Az elhatározásunkat a természet is támogatta, ugyanis még tűzött ránk a nap, de csak hátulról érte a zsákjainkat és a Cserehát utolsó fák és árnyék nélküli domboldalára kaptattunk.

Ez után végre beértünk az árnyas erdőbe. Nagyon hálásak voltunk érte. Nem sokkal később megérkeztünk Tornabarakony határához. A dombtetőn letelepedtünk pihenni és azon tanakodtunk, vajon milyen lehet ez a csöppnyi település. A pecsételőhely a templommal szemben volt, a gondnoknéni beengedett minket a templomba, ott hűsöltünk és hallgattuk a néni ízes történeteit. Aztán búcsút intve tovább haladtunk a falu túlsó vége felé. Itt újra megálltunk, vizet véve. A faluból kifelé arról beszélgettünk milyen érzéseket keltett bennünk a hely. A barátnőmben az elmúlás érzését, bennem pedig az új minőség, valami más kezdetének érzését. Az erdőbe bevezető útjelzőnél újra megálltunk. Tudatosítottuk, hogy elindult bennünk a változás, másként járjuk most az utat, lazábban, erölködés, teljesítmény kényszer nélkül. Mennyivel kellemesebb így.

Az erdő egyre szebb lett, az utakon egyre több emelkedő és lejtő. A plusz vízzel felszerelkezve is élvezetes volt. 

A plusz víz. A barátnőm ma szembesült az elme játékaival. Reggel odaadtam neki az egyik plusz vizespalackot üresen, hogy mától a saját részét majd ő hozza. Attól a pillanattól küzdött a zsák súlyával, holott egy csöppet sem volt nehezebb, sőt könnyült, hisz ettünk így fogyott a súly. Milyen jó kis trükk az elme játékával való szembesülésre. A nap folyamán aztán még jó néhány pillanat adódott annak megtapasztalására, hogy azt érezzük valóságnak és valóságosnak, amit feltételezünk egy helyzetről, jelenségről és nem azt, ami valójában van.

A Szúnyog-dombot már fáradtan másztuk meg. Megbeszéltük, hogy a kolostorromnál éjszakázunk, de oda közeledve annyi vaddisznóval találkoztunk, hogy inunkba szállt a bátorság ott éjszakázni. Így továbbáltunk, a holtponton átesve csak mentünk, mentünk. Az erdő különösen szép arcát mutatta. A lemenő napfényben a nyugati oldalak még verőfényes napsütésben pompáztak, míg a keletiekre már leszállt az est. Gyönyörű volt ez a táj a mély völgyeivel, hatalmas fáival, a napfény játékában.

Sátrazásra alkalmas zsebkendőnyi sík terep híján tovább haladtonk. Aztán jőtt a meredek ereszkedő a Blaskó-völgyön át. Minden maradék erőnkre, figyelmünkre szükségünk volt a leereszkedéshez. A hegy nem akar ereszteni- mondta a barátnőm. Napok óta erre vágytunk, meg is merítkeztünk ma a táj szépségében, de jó lett volna már megpihenni.

A falu felé egy tanyát jobbra kerülve kanyarodtunk. Itt sem tudtunk sátrat verni, mert az út mindkét oldala le volt kerítve villanypásztorral. Végül Bódvarákón találtuk magunkat. Az egyik háznál még az udvaron voltak, úgy döntöttünk itt kérünk menedéket. Közelebb érve kiderült, hogy ez az Árpád vendégház. Így a hosszú nap után melegzuhannyal megajándékozva magunkat térhettünk nyugovóra.

Falinda