Ma búcsút veszünk a Zempléntől és egymástól is. A boldogkőváraljai vasútállomáshoz úgy 2 km gyalogút után értünk, így mára is jutott még a gyaloglásból. Míg vártuk, hogy befusson a vonat ücsörögtünk egymás mellett, a mögöttünk álló hét élményei zsongtak bennünk. 

Aztán jött a vonat, elvitte a páromat és gyorsváltásban hozta az egyik barátnőmet, aki a következő hétre csatlakozik hozzám.

Egy órát pakolásztuk a hátizsákokat az állomáson, míg végre minden a helyére került. A szántásk között vezető úton kellett elindulnunk, a síneken túl, a déli verőfényes napsütésben. De mire felkerekedtünk a tűző napot egy jókora felleg eltakarta, amiért igen hálásak voltunk.

Míg beértünk Hernádcécére a barátnőm az otthonról hozott dolgait vázolta, én meg az elmúlt hét tapasztalatait. Ez egészen más lesz mint az előző hét. Más utitárs, más táj. 

Az út könnyítésképpen sík terepen haladt, így új utitársam könnyedebben szokhatott a gyaloglásba, igaz túl sok szépséggel nem szolgált, szántóföldek, falvak, adzfalt és kerékpár út. 

A legnagyobb kihívás ma a jelzetlen gazdasági utak között azon maradni, amelyiken a kéktúra halad. Hernádcéce után Gibártra értünk, a vízerőműhöz vezető úton jollakatot bennünket egy gyümölcseitől rogyadozó eperfa. Aztán elértük Encset, majd Abaújdevecsert. Kedves emberek lakják ezt a helyet, ahogy áthaladtunk rajta, mindenkinek volt egy-két jó szava hozzánk. 

A falut elhagyva három út is megy tovább, ember legyen a talpán aki tudja merre menjen. Uróbb kiderült bármelyik jó, biztos, ami biztos lesroppoltam egy épp a földeken járó autót. A vezetője megmutatta melyik a legjobb Fancsal felé, mi meg elindultunk rajta énekelve, mert már csak az tartotta bennünk a lelket. 

A Berti-kutat merő véletlenségből találtuk meg. A közelébe vetrük fel a sátrat, a tehénlegelő szélén. 

A mai nap az újraigazodásról szólt. 

Falinda