Hajnalban keltünk, borongós napra. A reggeli teendők után folytattuk utunkat. Azt vettem észre, hogy a lépteim elkezdtek a jelenbe érkezni. A testi érzetek helyét átvette a látvány, a haladás, az úton járás öröme. Egyszerűen élveztem azt ahol vagyunk, ahogy vagyunk. Csak a lépés volt a fontos. Az érzés aztán elkísért egész nap.

Kis idő után esni kezdett az eső, egyre erőteljesebben. Elővettűk az esőkabátokat és mentünk tovább. Olyan felszabadultság érzés töltött el, táncolni támadt kedvem az erdőben, az esőben.

Megérkeztem.

Azt éreztem eddig a belső vizek mostak, tisztítottak, ahogy az izzadtság ömlött ki belőlünk, most meg az égi vizek mosnak az esővel. Hála volt bennem az élményért, az útért, a megtapasztalásért.

Elértük a Bükkfás-bércet. Szavakkal vissza nem adható ennek a helynek a szépsége. A legszebb erdő amit valaha láttam. Minden pillanatát magamba szívtam.

Ahogy tovább haladtunk egy idő után elértűk az István-kúti erhészházat. Lepihentünk, ettünk, vizet vettünk, beszélgettünk. Meg persze kerestük a bélyegzőt, beletelt egy kis időbe mire rájöttünk ez nem az a ház. Aztán jött szembe egy pár, odajőttek hozzánk, ők is kéktúrázók. Majd két órát beszélgettünk, majd elköszöntünk és újra elindultunk.

Pár méterrel odébb megtaláltuk a vadászházat és a pecsétet is. Az út kaptatón vezetett fel különleges hangulatú nyírfaerdőn keresztül.

Mire kiértünk ebből az erdőből az eső is elállt. A következő útszakasz olyan volt, mint a cserkúti erdő, az otthonlét érzését hozta.

Regéc előtt egy gyönyörű völgyön ereszkedtünk le. Estére megszálltunk azon a szálláson, aminek az elérhetőtégét mai utitársainktól kaptuk. Igazi ajándék volt a melegvizes fürdő. Miközben mostam le magamról az út porát, olyan valószerűtlennek tűnt ez az egész út. Persze csak mind addig, míg bakancsot nem húzok és újra nekiindulok.

Falinda