Reggel korán keltünk. Az éjszakai szélnek köszönhetően mindenünk száraz maradt. A testünk egyre jobban bírja, egyre könnyebb a reggeli indulás, kevesebb a végtagjaink sajgó fájdalma. Lendülettel indultunk neki az útnak. A táj változatos volt, kis emelkedő után kis lejtő váltakozott. Kellemes, könnyed szakasz volt.

Egy idő után kellemetlen belső érzetem támadt. Figyeltem befelé és észrevettem hogy az elmém kongatja a vészharangot. Most, hogy a test kellemetlenségei csendesednek, megszólalt az elme és riadót fúj a hétköznapi, megszokottól eltérő igénybevétel, állapot ellen. Figyeltem mennyire meghatározó az elme egy helyzet megítélésében. Meghatározó. Ha az elme úgy ítéli megy, egy helyzet ismerős, könnyű, biztonságos, akkor a helyzettel kapcsolatos érzetünk is ilyen. Ha az elme a tapasztalatok alapján egy helyzetet nehéznek, veszélyesnek, fáraszzónak vagy fájdalmasnak ítél meg, akkor a helyzethez fűződő érzelmi töltetünk is ilyen lesz. Erre mondják, hogy hozzáállás kérdése. Ha nyitottan, elfogadóan állunk egy helyzethez szárnyalva teljesítjük, pozitív érzésekkel megélve. Ha már eleve problémának, nyűgnek tekintjük, máris szenvedünk tőle, benne.A nap ezek megtapasztalásáról szólt.

Kerítés mászás következett, az út zárt erdőrészen vezetett át. A kerítésen túl nagyon szép volt a táj, igazi mély erdő. Majd egy nagy rétre érkeztünk. A déli tűző napon vágtunk át a réten. Igazi naptánc hangulat. Kicsit megpihentünk a fák árnyékában, majd hamarosan egy réten találtuk magunkat, ami egy különleges hangularú erdőben folytatódott. Érezni lehettett a hely atmoszféráját. Néhány méter után balra egy hatalmas fát láttunk, úgy vonzott magához, hogy oda kellett mennem átölelni. Végtelen béke és időtlenség áradt belőle. Ez volt a Rákóczi fa. Nem csoda, hogy ilyen a hely ereje, ha ilyen fa az őrfája.

Továbbhaladva egy kanyar utáni garakás mellett pihentünk le. Jó volna hamarisan olyan helyre jutnunk, ahol élelem és víz vár, mert mindkettőnek hijján kezdünk lenni. Kis idő után szemből a hegyről egy pár közeledett. Ők is megálltak, beszédbe elegyedtünk. Szintén kéktúrázók, a férfi ma felyezi be a túra teljesítését már másodszor. Ők kis zsákokkal gyalogoltak, mert minden nap szálláson aludtak. Igy is lehet. Hasznos információkkal láttak el bennünket (következő faluban bolt, víz, olcsó szállás lehetőség, telefonos alkalmazások...)  Elmondták, hogy jőn még két srác utánuk akik szintén sátraznak, ők az Eszkálai erdészháznál aludtak, ott forrás is van. Beszélgettünk még kicsit, majd elköszöntünk és mindannyian mentünk tovább. 

Nemsokára találkoztunk is a két sráccal, hozzánk hasonlóan ők is jól megpakolt zsákokkal jöttek. Üdvözöltük egymást és tovább mentünk. A találkozások olyan erőt adtak, hogy könnyedebben vettük az emelkedőt. Kis lelkesítés, pozitív inspiráció és az elme tettekre sarkall. Csak ennyin múlik.

Egyre telt az idő, már a nap is lemenőben, de mi úgy határoztonk megcélozzuk az erdészházat. Már nagyon hiányzott a mosdás, a tiszta test érzet. Úgy számoltuk fél 8 körülre odaérhetünk, akkor még elég világos lesz a sátorállításhoz. A testem már fáragt volt, sőt ha adnak egy ágyat azonnal el is alszom, mégis a fürdés reménye a tovább gyaloglásra sarkallt. Így lehet az elmét szolgálatba állítani. Itt, most a helyén működik és késztetéseivel segítséget nyújt, most épp inspiráló eró formájában, hogy előre haladjunk. 

Sűtű fwnyvesekkel övezett úron haladtunk, egy útwlágazásnál semerre sem volt jelzés. Ketten két irányba indultunk, hogy kisebb időveszteséggel rátaláljunk a kék útra. Egész hosszan kellet bemenni az úton mire jelzésre bukkantam., de hiába kiáltottam a páromnak, a fenyők elnyelték a hangom. Akkor eszembe jutott a síp a hátizsákon. Fújtam, fújtam, közben elindultam visszafele. Ez a hang áthatolt az erdőn és hamarosan megláttam a párom. Milyen jó, hogy valaki kitalálta ezt a sípot. Gyors léptekkel haladtunk, már csak a célbaérés lebegett a szemünk előtt.

Végül megérkeztünk a házhoz. Felvertük a sátrat, de a forrást már nem találtuk meg. 

Falinda