Reggel kipihenten keltem a Hármashatáron. Összepakolram és könnyed léptekkel indultam útnak. Az előző napi hegynek fel, hegyről le úgy kiégette bennem a teljesítménykényszert, kiváncsi voltam ma mi vár. Az első kaptató után meglepve tapasztaltam, hogy nincs hegycsúcs, az út az oldalon visz el. Következő kaptató, következő csúcs és megint csak az oldalon visz az út. Hálás voltam ért, úgy éreztem megértettem valamit a teljesítménykényszer hiábavalóságából és a hegy ajándékba ezt adja. Persze ennek is megvan a nehézsége, mert az oldalon egy keskeny, sokszor kifelé dőlő sávon egyensúlyozni sem egyszerű, mikor az út szélén ott a mélység. Mégis sokkal jobban haladtam, lendületesebben, energikusabban, annyit kellett tennem, hogy bízok a lábamban, a lépteim biztosságában, az útban, a hegyben és munden lépésnél figyelemben vagyok. Így van ez az életben is. Ha új utat választok a nyílegyenes célratartás és eredmény helyett, bíznom kell a lépéseimben, a választott útban, abban, higy eljutok rajta, ahova indultam és út közben figyelnem kell önmagamra, a környezetere, a kínálkozó lehetőségekre. Bizalom és Figyelem. Ez kell az úton járáshoz.
Miközben ezen elmélkedtem meg-meg állva, majd tovább haladva, elértem a Disznó-követ. Az táj új arcát mutatta. Jobbra mély völgy, balra sziklás hegyoldal. Volt valami felemelő ebben a helyben. Ücsörögtem egy kövön és szívtam magamba.
Aztán nyugdíjas túracsapat közeledett, jókedvűen. Üdvözöltük egymást. A csoport közepén egy néni szörnyülködött a zsákom láttán és valami jótanácsot adott az út előttem álló nehézrégeire, de az utána jövők üdvözlésétől az már nem jutott el hozzám. Újra felvetette bennem a kérdést, mennyire meghatározó egy külső befolyás ereje? Hogyan lehet bármilyen indítékú, szándékú külső hatást fogadni? Ott a sziklák között azt éreztem bármit lehet inspirációra fordítani, csak rajtam áll.
A köverkező szakaszon az út melletti fákat meg kellett érintenem, át kellett ölelmen. Összekapcsolódás, gyógyítás, lélekemelés.
Kapaszkodó után elértem a Sas-kőhöz. Felmásztam egy kényelmes sziklára és letelepedtem. Hálával a lelkemben ültem ott. Hálás voltam a fákért, a sziklákért, az útért, a szélért. Jó itt. Elővettem a csőrgőmet és énekeltem a hegynek.
Az út a gerincen vitt tovább. Itt találkoztam egy párral, a férdi a nőt fényképezte épp, aki felszabadult boldogsággal pózolt a pillanat megörökítésére. Váltottunk pár szót. A nőt nyitott szívét megérintették a fák. Olyan elérzékenyülten mesélte az élményét, hogy legszívesebben átöleltem volna érte. Az erdőt kedves, jó lelkű emberek járják, vagy bármilyenek is vagyunk itt mundanyian megszépülünk.
Az út kapaszkodott felfele Kékestetőre. Csodaszép volt, amit átéltem. Magas fák az úton, gyökereik segítik a vándor lépteit a kapaszkodón. Nagy kövek, hol a nap fényében játszadozva, hol puha mohatakató alá burkolózva. A természetből itt minden a legszeikét hozta el. Méltó felvezető út ez az ország legmagasabb hegyéhez. Leültem egy nagy kőre és hagytam, hogy átjárjon.
Egy idős házaspár jött szembe, akik rövid körtúrát resznek a Kékesen a hegyről le a + jelen.
Én is továbbindultam, de nemsokkal később a tetőhöz közel, ennek a csodaszép útnak a végén újra letanyáztam és papírra vetettem mindazt az élményt, amit itt kaptam. Kis idő elreltével utólért a fiatal pár, akikkel fényképezés közben találkoztam. Letelepedtek mellém az út szélére és beszélgetni kezdtünk. A lány tudni szerette volna, mi indít el valakit egy ilyen útra. Aztán ő is elmesélte a történetét. Súlyos betegségből állt talpra, és most itt van, sétál az erdőben. "Én láttalak járni a hegyen- minden lehetséges" :)
Felajánlották, hogy segítenek szállást találni Mátraházán. Nagyon kedves volt tőlük. Egyébként is ők nagyon kedves emberek, köszönöm, hogy találkizhattunk.
Szállásom végül nem lett Mátraházán, de nem bántam, menrem rovább. A faluból kifele a buszmegállóban újra találkoztam az idős házaspárral. Mint régi jó ismerőst üdvözöltük egymást. Kaptam általzk egy képet és azt kívánram, higy majdan a párommal mi is így üljünk valahol, kéz a kézben egy erdőben együtt eltöltött szép nap végén.
Az út a Vörösmarty túristaház felé vitt. Egy patakon rozoga fahídon való átkelés után hamarosan oda is értem. Szállást itt sem kaptam, mer a tulaj ugyan ott volt, de a ház nem üzemelt.
Mentem hát tovább. Főút melletti ösvény, átvágás az útelágazásban, meredek sérgy agyagúton négykézláb fel. Fáradt voltam. Kértem az erdőt adjin nekem egy zsebkendőnyi sátorhelyet, hogy pihenhessek.
Végül a Csór-hegy tetején vertem tanyát és aludtam reggelig.
Falinda
