A zajos éjszaka után reggel nyűgösen keltem. Esett az eső és azon morfondíroztam, hogyan lehet esőben a sátrat ősszeszedni. Egyáltalán el tudok-e indulni. Jó lett volna, mert már kijöttem volna a sátorból.

8 óra lehetett, amikor megelégeltem a várakozást és  eldöntöttem, lesz ami lesz elindulok. Odabent öltöztem összepakoltam. Mire kijöttem elállt az eső, mire összeszedtem a sátrat kisütött a nap. Indulhattam.

A levegő olyan volt, amit még sose láttam, olyan nagy volt a pára, hogy a nap fák között átszűrődő sugarai szinte kézzel foghatóvá váltak. Az út, amerre mennem kellett, homályba veszett a párás levegőben. Az út sártenger. Nagyon lassan haladtam. 

Amit belül élek az tükröződik kint. Az elmúlt pár hétben ezt már igen csak megtapasztalhattam itt. Amint békében vagyok önmagammal a világ is békés, támogató, ha a gondolataim baljósak a világ is annak tűnik, és akadályok mindenütt.

Békében önmagammal. Hova rohanok? Hova futok önmagam elől? Hisz bárhol vagyok, ott vagyok... 

Közben elértem a Szegediek-kútjához levezető elágazást. Úgy döntöttem lemegyek vízért. Út nem volt, így a semmiben kerestem a jeleket. Végül odaértem a tisztásra, de kút, cső sehol, csak az esővíz lefolyások a hegyoldalból. Csalódott voltam. Újra döntöttem, igaz csupa sáros dagonya az út mégis továbbmegyek rajta, már nem fordulok vissza. És milyen jó döntés volt, mert pár méterrel lejjebb meghallottam a völgyben a víz zubigását, ahogy lenéztem pad és asztal is volt ott. Mégis lesz vizem. Lementem, ittam, megmosakodtam és feltöltöttem az üvegemet.

Találtam vizet! Úgy örültem neki, mint mikor egy kisgyerek megleli rég elveszett kedvenc játékát. A dagonyát elhagyva, jobbra egy bicikliúton mentem vissza a kék jelzésre. Út közben elővettem a csőrgőmet és énekelgettem a víztalálás tiszteletére. Egy ősi rész bennem tudta miért indulok erre az útra. Olyan ez mint egy beavatás.

Egyszer csak érett szamócamezőt vettem észre az út mellett, megálltam és belakmároztam belőle. Köszönet és hála volt bennem mindenért.

A kék jelzésre visszatérve kezdődött előlről a tenapi kálvária. Azon morfondíroztam, hogy biztosan teljesítményorientált volt, aki a mátrai szakaszt kijelőlte, mert egyebet se csinálok egész nap, mint hegycsúcsra fel, nyílegyenes meredek kapaszlodón, aztán meg nyílegyenesen le gatyaféken. És jön a következő, meg a következő hegycsúcs végeláthatatlan sorban.

Ismerem ezt. Az életen én is így vágok keresztül. Jön egy feladat, helyzet. A legrövidebb úton, persze a legnagyobb erőbedobással, erőfeszítéssel oldom meg, teljesítem, annak reményében, hogy így hatékonyan, hamar készen leszek, aztán majd pihenhetek. Aha! Csak épp jön a következő feladat, a következő hegycsúcs, a következő megfeszülés, és a sornak sosincs vége, mint a hegyrefelnek sem. Az eredmény pedig kimerültség, erő, és motivációvesztés. Közben pedig semmit sem látni az út szépségéből, akkora a küzdés, teljesítés és célra való összpontosítás. Na ez a bajom a fene nagy teljesítmény orientált életemmel. Itt most szembesülhetek minden apró momentumával.

Egész nap 6 km-t haladtam előre, úgy hogy 4 órára teljesen kimerültem. Nagy nehezen eljutottam a Hármashatár erdészház bélyegzőhelyig. Itt lepakoltam és úgy döntöttem elég volt a teljesítésből. A vizes holmimat szétteregettem a napos tisztáson, ettem, pihentem, sátrat állítottam és nyugovóra tértem.

Falunda