Reggel nagyon korán keltem. Csendesen kipakoltam a holmimat a sátorból, hogy hagyjam a páromat pihenni és kívül öltöztem. Leültem egy padra és nesztelenül figyeltem az ébredező ersőt. A levegő friss volt, a mókusok épp hogy zajolni kezdtek a szelíd gesztenye fák ágain, a madarak, tücskök még aludtak, a szemközti fenyők csipkésen leomló mélyzöld rokojájukban nesztelenül ásítoztak a hajnali párában. Ez az utolsó reggelem. Minden képet, apró rezzenést, hangulatot megjegyeztem ebben a soha vissza nem térő pillanatban. Aztán a nap is sejleni kezdett az erdő mögött, a szemközti fenyőket különös hangulatba burkolva. Meg szerettem volna örökíteni, de egy fénykép sem adta vissza azt, amit szabad szemmel láttam. Aztán lementem a fenyőkhöz, majd tovább az ösvényen és megtaláltam a forrást. Megmosdottam a hűs vízben. Nagyon lassan, csendben sétáltam visszafelé a pihenőhöz, hogy meg ne törjem ezt a békés hajnali pillanatot. A párom már kint ücsörgött a padon és engem figyelt, ahogy nesztelenül lépkedek a növények között. Odaültem mellé csendben, hogy ez a pillanat még egy kicsit itt maradhasson velünk. Aztán feljött a nap, fényével kihírdette az új napot, így mi is mocorogni, pakolászni kezdtünk és hamarosan útnak indultunk Írott-kő felé.

Az út aszfalton vitt felfelé, majd be az erdőbe egyre meredekebb ösvényen. Nehezemre esett a kaptató, pedig a zsákom 3-4 kg-al könnyebb volt plusz víz és élelem nélkül. A testem ahelyett, hogy bemelegedne és könnyülne, egyre görcsösebben befeszült. Valahogy nem bírtam a tempót. Aztán leesett. A párom olyan tempót diktált, amit nem bírtam. Ilyen eddig nem volt. Megálltunk és beszélni kezdtünk róla. Ahogy a zarándoklat első hetében együtt mentünk mindkettőnknek hasonló volt az út, a kezdeti nyűgök, az erdő első érintése... Most nagyon különbözően vagyunk jelen. Ő pár napja jön, én három hónapja, ő szeretne már a végén lenni én minden percet nyújtanék. Ő itt van velem az erdőben, én egy vagyok az erdővel.

Az út elérte a Hörmann-forrást. Lepihentünk, körbejártuk a környéket, felöntöttük a kulacsainkat vízzel és elindultunk az utólsó állomás felé. Az ösvény még mindíg emelkedett, de egyre sziklásabb lett, aminek nagyon örültem, mert ezen könnyebb felfele lépkedni. Az utat nyírfák szegélyezték.

"mindent tudok" - töltötte ki a tudatomat a gondolat. Az erdő mindent megmutatott, amire szükségem van. Készen állok. A lépteim könnyedek lettek, a tekintetemből a belső mosoly sugárzik. Az utólsó párszáz métert a megérkezés tudatával tettük meg. A párom felajánlotta menjek előre, de én vele együtt szerettem volna menni, megfogtuk egymás kezét és egy darabon így lépkedtünk.

A pihenőnél lepakoltunk, bélyegeztem, felmentünk a kiláróhoz, én felmásztam a tetejére és hazakiáltottam, hogy itt vagyok. Elértem az ország legkeletibb pontjáról a legnyugatibb pontjáig. Ide értem, átgyalogoltam az országon, megtettem több, mint 1160 km-t, úton voltam 3 hónap 3 nap és most itt állok. Megható volt a pillanat, ugyanakkor valahogy mégsem éreztem, hogy vége lenne, hiszen megyek tovább.

A pihenőből telefonáltam a családom otthon lévő részének, pihentünk, megettük a maradék ételünket, aztán a piros jelzésen elindultunk lefelé Velem irányába. Az út egy völgy félkörívén vezetett, bükkösön át, majd egyre meredekebb lejtőn a völgybe, fenyőerdő sűrűjébe. Az útszélen eredező források és a völgy mélyén futó csobogó patak mentén. Itt olyan tájak jönnek sorra, amit a legjobban szeretet az erdőből. Az erdő ezzel búcsúzik tőlem. Meghatottan lépkedtem, aztán ezüstös kavicsokat kezdtem gyűjtögetni, amibe belerejtettem ezt az erdővel való összetartozást, hogy majd továbbadjam a szeretteimnek az út ajándékaként.

Így történt

Falinda

Ezen a reggelen igazán ráérősen készülődtünk, tettünk-vettünk, élveztük a reggel frissességét, a forrás hűs vizét, a völgy fái között bekandikáló napfény játékát. Szép volt a reggel, békés, csendes, meghitt. A lelkemben lévő nyugtalanságot némiképp enyhítette, oldotta. Aztán összepakoltunk, reggeliztünk. Már jócskán fenn volt a nap, amikor elindultunk. Még visszafordultam, mint mindig, hogy emlékezetbe véssem a látványt és megköszönjem a helynek, hogy befogadott, helyet adott.

A reggeli kaptató a fenyves mellett felélesztette a testünk, utána már az egyenes, unalmas út is a felüdülés érzését nyújtotta. A párom előző este megjegyezte, most megyünk át az egykori műszaki határzár, azaz a vasfüggöny pásztáján. Ma egy jobb kanyar után máris a határon találtuk magunkat. Pár méterrel később, jobbra az erdőben ott is voltak a határkövek és közöttük a határsáv. Beszélgetni kezdtünk arról az időről, amikor még elképzelhetetlennek tűnt itt sétafikálni. Elég idősek vagyunk ahhoz, hogy mindkettőnknek saját élménye legyen erről a korról. Én a keleti határszélen nőttem fel és emlékszem, amikor apu kivitt a határsávba és ráülhettem a határkőre. Persze ez nem adatott meg mindenkinek, mi is csak azért tehettük meg, hogy ott bóklásszunk, mert ilyenkor apu a sáv kaszálását végezte, ami be volt jelentve. A határon átlépni már nem szabadott, mert lőhettek. Akkor még nagy dolognak számított egy másik országba belépni. Persze az ember nem nagyon vágyódott Romániába, de a magyarajkúak annál inkább hozzánk. És így volt ez a nyugati határon is, ott tőlünk nagyon sokan átvágyódtak a "szabad" nyugatra, amit csak sokkal nagyobb szigor, vasfüggöny, vagy hivatali procedúrák akadályain át tehetett meg az ember, vagy nem. Szóval mi még átéreztük annak nagyszerűségét, hogy most szabadon itt állhatunk. Átéreztem azoknak a sorsát, akik akkor elviselhetetlennek érezték az életet itthon és akár az életük kockáztatása árán is mentek volna a remélt nyugati szabadságba. Micsoda elszántság, vagy megkeseredés hajthatta őket. Aztán eszembe jutott, hogy ez ma sincs másként, csak annyi a különbség, hogy nincs vasfüggöny. Persze vannak olyanok ma is akiknek épp megfelel a zavarosban való halászás, vagy a kiskirályság. Ma is vannak olyanok, akik kibírhatatlanul érzik magukat az életükben, de tettek helyett az áldozat szerepében sajnálkoznak és persze sokan vanna olyanok is, akik határainkon belül szeretnének boldog, teljes életet élni.

Magam személy szerint az utóbbira vágyom és cselekszem azért, hogy ez így legyen. Na ez az. Napok óta itt motoszkál bennem, hogy vajon eleget-e? Hullámokban tör rám a kétség, aztán az úton szerzett tapasztalás-Bízz! Három hónappal ezelőtt véget vetettem az addigi életemnek. Lehet vakmerőség, meggondolatlan esztelenség, belső megérzésből fakadó indíttatás, megérett következménye eseménysorozatoknak. A lényeg, hogy megértem a változásra. A zarándoklat számomra a legjobb módja az átrendeződésnek. Minden benne van amit szeretek, egyszerűen csodálatos lehetőségnek tartom a megtisztulásra, lecsendesedésre, megújulásra, újrarendeződésre, új alapok kimunkálására. Eddigi életem egyik legnagyszerűbb történése, és nagyon hálás vagyok azért, hogy megengedtem magamnak. Ami viszont napok óta újra és újra előbukkan, a gondolat, hogy elegendő lesz-e mindez a változtatáshot. A párom a kétségeim nyomán, mint egy jó tréner néhány napja módszeresen szembesít a régi viszonylataimmal, és valahányszor megérint, annyiszor bukom el. Ma hajnalban arra ébredtem, hogy ezt a hetet teljes harmóniában, úgymond plusz ajándékként éljük majd meg, e helyett az elmúlt napokban az egyre feszülőbb kétségeimmel szembesülök. Sokat beszélgetünk minderről, mert a feszültség bennem láthatóan egyre növekszik.

Ma hajnalban az dübörgött bennem, hogy a változás velem kezdődik. Nem a világot kell megváltoztatni, hanem nekem kell változni, s akkor a világom változik. Ha változnak a gondolatformáim, a figyelmem fókusza, a hozzáállásom, a szavaim, a tetteim, akkor változik körülöttem a világ is. Csak döntés kérdése mit szeretnék élni, minek adok hangsúlyt, milyennek látom a világot. Vselekvés nyomán van történés és átélés. Gondoltam ezt most azonnal gyakorlatba fordítom, és valóban körülöttünk a tér máris változott. Újra békésebb lettem, megláttam az út szépségeit, lágyabban simultam a természetbe, a páromhoz, nagyobb lett az összhang, s mintha a párom is ráhangolódna minderre. 

Aztán előáll egy gondilattal: megkapom azt a kegyelmet az élettől, hogy a visszarendeződés lehetetlenné váljon, hoz olyan helyzeteket, történéseket, találkozásokat. Gondoljak majd arra, ha valaki lehúzó benyomást akar rám gyakorolni:

"Te akarsz megérinteni a világoddal,

mikor engem az erdő simogatott?" 

Ez a mondat megérintett, meghatott és ahogy mondogattam magamban, minden kétség bennem füstté vált. Tudtam, ha bármilyen nehéz élethelyzetbe is leszek, ezt a mondatot felidézve az erdő békés ölelése vesz majd körül. Aki életében csak egyszer is hagyta, hogy a természet megérintse, átölelje, befogadja, hogy ennek a természetes összhangnak a részévé váljon, az ismeri ezt az érzést. Ez tisztító, megújító, inspiráló és felemelő összekapcsolódás és jelenlét. Az emberekkel való kapcsolataimban is mindig erre vágytam. Az úton, itt az erdőn számos ilyen emberi találkozás megadatott. Köszönet érte. Az életet továbbélve emlékezni fogok erre, hogy az élet erdejében is az ilyen összekapcsolódások, egymást inspiráló, felemelő emberi kapcsolatok legyenek a jelenem. 

A lépteim könnyedebbé váltak, szinte szárnyaltam lefelé a Kőszegre vezető úton. 

Élj! Tapasztalj! Légy teljes! Légy boldog! Légy könnyed! Játsz, mint a szél a fák lombjával, rét virágaival, mint a patak vize táncol csilingelve a meder kövei közt, mint a nap fénye csiklandozza a sűrű erdő belsejét! Élj! 

Az út bevitt Kőszeg belvárosába. Az ódon épületek között sétálgattunk, egy padra telepedve fagyiztunk és figyeltük az utca életét. Aztán megkerestük a bélyegzőhelyet és elindultunk a városból kivezető úton, a kálváriahegy felé. Elhaladtunk a Szent Koronát egykor őrző bunker mellett, aztán fel a kálvária kaptatóján. Minden stációnál megálltunk pihegve, de a rácsok mögé zárt képek helyett, én csak az utat szegélyező óriás fákat láttam, meg az út köveit. Nehéz volt az út, a zsák, a léptem. Egyszer csak eszembe jutott: csak döntés kérdése, milyennek tapasztalom a világot. A lépteim biztosak, ügyesek, a testem rugalmasabb, könnyedebb, a zsákom könnyű. Az elmém lassan reagált. Könnyű a zsákom, könnyű a léptem. Aztán mantrázni kezdtem teljes átéléssel: könnyű léptek, könnyű utak, könnyű élet, könnyű csomag. Néhány perc után éreztem megtörtént. Aztán leültünk pihenni. Élveztem az erdőt, élveztem, hogy mindwzt a párommal együtt éljük át. Jó volt itt, jó volt így. 

Amikor elinsultunk az előző lendület sehol se volt, a figyelem sem és a könnyedség sem. A testem feszengett a megterhelés tudata alatt. Aztán, ahogy bemelegedtem visszatért a könnyedség. Így értük el a Hét- vezér-forrást. Az előző napi fürdőzések nyomán úgy beszéltük meg, hogy itt is megfürdünk, de amint odaértünk nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem kivitelezhető, ugyanis ez a hely népszerű a túristák körében, így mindig volt néhány ember a forrásnál. Leültünk hát az egyik padhoz, ettünk, ittunk, pihengettünk, néztük az érkezőket, távozókat. 

A párom elmondta, hogy ő arra számított az út végére kikopik belőlem a mások általi behatásoktól való megérintődés. De nem. Ez valóban így van. Az erdőben megtapasztaltam és élő gyakorlatommá vált a lábamban, a lépteimben való bizalom, az erdőben, az útban való bizalom, a ráhagyatkozás. Könnyedén haladok, biztosan lépkedek, az aggodalmakat felváltotta a tapaszalat tudat, hogy minden, ami kell adatik. Adatik jó idő, jó hely, jó tapasztalás, jó találkozások. Mindezekről tapasztalásom lett, ki tudtam őket gyakorolni. Az emberi viszonylatokban, behatásoktól való megérintődést nem. Az amit kaptam az úton jó alap a változáshoz, amin fel tud épülni egy új minőségű élet. 

A forrás nyüzsgéséből továbbindultunk a kéken, hamar csend lett körülöttünk, mert az emberek a főúton jöttek, mentek, mi meg a jelzést követve jobbra egy igen meredek, izzasztó kaptatóra fordultunk, ami felvezetett az Óház-tetőn lévő kilátóhoz. Ez a kis torony épp jó éjszakai szállás lett volna, de ücsörgött ott két tini fiú, akik szemlátomást szintén ezt gondolták. Pihentünk egy darabig, felmásztam a kilátóba körülnézni, aztán továbbálltunk, a fiataloknak meghagyva a lehetőséget az ittalvásra. Menet közben a két fiú magasröptű beszélgetését hallgatva születő gondolatainkról beszélgettünk. Bennem még az út előtt volt olyan szándék, hogy a kisgyereknevelésről áttérek a kamaszokat segítő önismereti támogatásra. Ez a tervem az úton feledésbe merült, és ahogy most hallgattam a két fiú beszélgetését már biztosann tudtam, hogy semmiképpen sem fogok ilyesmit csinálni. Ha emberekkel foglalkozom, csakis olyanokkal teszem, akik fejlődni vágynak, akik nem elméletileg szeretnének dolgokat csinálni, átélni, megtapasztalni, hanem valójában. Erre a számítógépes játék a legmegfelelőbb példa. Ugyanaz e az élmény, ha egy monitort bámulva a szobád mélyén, általad választott virtuális társakkal barangolsz egy várban, vagy egy valódi helyen, valódi emberekkel együtt a valóságban. Kétségtelenül biztonságosabb az előbbi, hisz mi bajod lehet a székedben ülve, a szobád mélyén, a magadról kialakított képet sem rombolhatja a másokkal való valós együttlét bármilyen megzavaró tényezője sem. Mégis én a való életre szavazok és az olyan emberekkel való együttműködésre, akik ugyanígy vannak ezzel. 

Jó volt, hogy tovább mentünk, hisz az út kellemes aszfaltozott lejtős úton vitt tovább, amin jól haladtunk. A Vörös kereszt útelágazásánál lévő pihenő már jó lehetőséget nyújtott a sátrazáshoz, de mi úgy döntöttünk megyünk még. Megnézzük milyen a hely a Stájer házaknál. Ott forrás is van jelőlve, talán újra "összkonfortos" sátorhelyünk lesz ott éjszakára. 

Az úton a lemenő nap gyönyörű fényeket varázsolt a fák közé. Nem győztem betelni a látvánnyal. Előrehaladott este lett, mire a Stájer házakhoz értünk. A hely rendezett volt, három ház az út jobbján, pihenő a ballján. Gyors terepszemle után az esőbeállóban állítottuk fel a sátrat. A forrást nem találtuk, így a fürdés kimaradt. A vacsoránkat más majdnem sötétben fogyasztottuk el. 

Az utólsó erdőben töltött élyszakánkat majdnem ötcsillagos helyen tölthettük el :) 

Falinda

Reggel sokáig aludtunk, mire összepakoltunk, elköszöntünk túratársunktól és elindultunk, fél kilenc lett. Az út egy kezdeti erdős rész után nyílegíenes fasorok között vitt Tömörd felé. A hőségben gyalogolva összegzést tartottam, hogy minél szélesebb látószögű megértésre tegyek szert az eddigi felismerések alapján. Áldozati szerep, változás igénye, cselekvés, rálátás az idejét múltra, tisztulás, új nézőpontok, megtapasztalások. Válozás, cselekvés, az értékek megbecsülése, jelenlét, a boldogítő pillanatok átélése, bizalom a változásban, a lépésekben, az útban...

Ahogy figyeltem befele azt éreztem, valamilyen oknál fogva mégsem enyhül bennem a feszültség, a mi lesz ezután kérdése újra és újra felbukkan és nyugtalanságot idéz bennem elő. Valamit még nem látok, nem értek, mintha a kép nem tudna összeállni, mert vagy hiányzik még darabka, vagy rosszul van egymás mellé párosítva. Hagytam hát időt, és inkább a körülölelő tájra összpontosítottam.

Igy értünk be Tömörde. Az első pillanatban beleszerettem ebbe a faluba. Olyan finom, kedves, rendezett és békességet árasztó volt. A kútnál vizet vettünk, egy nénitől a bolt után érdeklődtünk, ami nincs nyitva, de itt jön egy kenyérfélét áruló kocsi, amiről lehet élelmet venni. Így helyi szokás szerint egy kenyeres autótól vettünk pékárut és a templom tövében lévő pihenő és bélyegzőhelyen lerakodtunk, hogy együnk és pihenjünk. Nem sokára szemből érkezett egy túrázó pár, ők is mellénk telepedtek, kicseréltük a tapasztalatainkat, beszélgettünk az erdőről, túrázásró. Ők elmentek, mi még maradtunk, ráértünk, már sehová sem sietek, már csak az itt és most van. Kis idő elteltével érkezett egy motoros, aki szintén a pihenőhöz jött bélyegezni. Vele is tapasztalatokat cseréltünk, majd ő is továbbállt. Érdekes találkozások, különböző indíttatású úton járók egy helyen egy időben. Kaptunk és adtunk néhány hasznos infót, az egyik, hogy a falutól nem messze lesz egy tiszta vizű forrás.

Végül mi is elindultunk és a déli hőségben alig vártuk, hogy ahhoz a bizonyos forráshoz érjünk. Végül meg is találtuk, ami épp olyan figyelemmel ápolt és rendezett volt, mint a falu. Ez volt a Gradics-forrás, bőségesen csordogáló, kristálytiszta, hűs forrásvízzel, pihenőhellyel. Rávettem a páromat, hogy fürödjünk meg. Eddig az úton akárhány napközbeni fürdőzést tartottam az erdő megadta, hogy zavartalanul tehessem. Megfürödtünk, megszárítkoztunk átöltöztünk, összepakoltunk, felfrisülve, megtisztulva ücsörögtünk még egy kicsit, amikor szemből megérkezett két túrázó. Minden megadatik :)

Az út szép erdei ösvényen, aztán derékszögben letérő erdészeti magánutakon vezetett tovább. Ahogy közeledett az este úgy nézegettük a sátorhelynek való helyet. A főutat átszelve, még mindig nem találtunk megfelelőt. Megnéztük a térképet, ami nem messze letérve a kékről egy forrást jelzett, úgy beszéltük meg, ha a leágazásig nem találunk semmit, oda letérünk.

Igy történt, hogy végül letértünk a Mária útra sátorhely reményében. Mentünk, csak mentünk, de a forrás csak nem volt sehol. Aztán sötét fenyőerdő következett, meredek lejtővel. Ha ezen lemegyünk, holnap vissza is kell jönni. Nem tudom miért, de úgy éreztem jó lesz. Mentünk tovább, a párom rám hagyatkozott és követett. Így értük el az erdő mélyén megbújó Őz-forrást, ahol kiépített pihenő és esőbeálló várt ránk. Pazar szállás. Mosakodtunk, sátrat állítottunk, vacsoráztunk. Kényelmes, hangulatos helyen hajthattuk nyugovóra a fejünk.

Falinda

Hajnalban a favágók munkazajára keltünk. Az első gondolat, ami eszembe jutott az elmúlt nap után, hogy vajon a szépség, bőség és boldogság felé tudom-e fordítani figyelmem fókuszát és az életemet.

Ráérősen készülődtünk, majd útnak indultunk Bögöt felé. Az erdei utakon "derékszögezve" haladtunk, majd a faluba a jelzésről balra letérve a boltnál bélyegeztünk. A bolt előtti kis tér pihenőjébe telepedve megreggeliztünk és élveztük egy helyi bácsi társaságát, no meg az erős, langyos szél hűsítő hatását.

Itt hívtam fel a túra elején velem tartó barátnőmet, aki előző nap keresett. Elmondta, hogy gyökeres változásokat szeretne az életvitelében és meg is tette az első lépéseket. A következő egy böjttábor, ott, ahol volt szállásom és volt szerencsém a tulajhoz is. Alig bírtam ki, hogy ne szorjam a véleményem. De megálltam, így barátnőm lendületét nem szegtem vele. 

A falut elhagyva erdei utakon sétáltunk, közben arról beszélgettünk miért van az állandó ítéletformálás, ítélkezés, minősítés bennünk. Persze az elme természetes működésének része, hiszen a világ jelenségeinek gyors felfogásához, beazonosításához szükséges. Szinte észrevétlenül hozunk millió ítéletet nap mint nap; ismert, ismeretlen, veszélyes, biztonságos, helyes, helytelen, jó, rossz, szép, csúf... Mégis most elegem lett abból, hogy olyan dolgok minősítgetésére pazarolom az energiám, amiket csendes derűvel is szemlélhetnék. Az okok csak úgy dőltek elő: el nem fogadás, bizonytalanság- vagy épp felsőbbrendűség érzet, aggodalmak...

Igen, mostmár biztosan érzem az aggodalmat magamban, hogy mi lesz az út után, és ahogy fogy a kilóméter és közeledik az út vége, ez az aggodalom egyre növekszik bennem.

Ahogy figyeltem befelé egy képet kaptam a megértéshez. Az életem, a lényem, a világom olyan, mint egy nagy gömb, ami puzzle darabkálból áll össze eggyé. Az út első felében megláthattam olyan darabkákat, amelyek elrepedtek, beszennyeződtek, kifakultak, idejét múltak. Az út második felében ezek kicserélődtek, megújultak, megtisztultak, így új szerkezet jött létre. Amint az életem tovább élem eldől, elegendő mennyiségű és minőségű puzzle darabka cserélődött-e ki a változáshoz.

Az erdő útja épp olyan, mint az élet útja. Az erdőben megtanultam bízni, bízni a léptemben, önmagamban, az erdőben. Már észre sem veszem, készséggé vált bennem, természetes állapottá. Az élet ugyan ilyen, megtanulni bízni a változásban, a lépteimben, önmagamban, az útban, az életben. 

Az út nem ér véget, az erdei ösvény murvás útra tér, majd aszfaltra, a hegyek-völgyekből a falvak, városokba, az erdőből átvezet az életbe.

Az emberi élet lényege az átélés. Az erdőt a vonatból nézni csak egy szép kép, benne lenni az maga az átélés. Az életen öntudatlanul átrohanni egy felvillanó kép, benne lenni, belemártózni, átélni, élvezni, pillanatait megcsodálni az maga a valódi jelenlét.

Ezekkel a gondolatokkal értünk el a Szelestére vezető felüljáróhoz. Valahogy a létről érkező gondolatok összekapcsolódtak bennem a látvánnyal, ahogy álltunk ott az autópálya fölött, rálátva az alattunk elsuhanó autókra. A falu végtelen hosszú volt, a vendéglő, csak egy kocsma, így meleg leves helyett beértük egy hideg jégkrémmel.

A faluból kivezető úton a párom családi telefonhívásával már nem csak ketten gyalogoltunk, hanem az egész család, sőt az egész múltam. Ahogyan reggel megálltam a véleménnyílvánítást, most úgy nem sikerült. Agyon is csaptam vele a páromat. Aztán a falu széli templom hangulatos, meghitt kertjében lepakoltunk és mélyreható beszélgetésbe kezdtünk. Így történt, hogy lassan beszivárgott és jelenembe érkezett a múlt.

A falut elhagyva fás út, szántó, erdőbe bekanyarodó ösvény, a vasúti sín jobbján futó fenyvessel szegélyezett  nyílegyenes erdei ösvény, majd jobbra, balra térő út következett, a végén egy elágazásnál lepihentünk. A zsákom eldőlt, a vaj szétolvadt és szétfolyt, az agyam lüktetett a régi viszonylatok újraszerveződésének gondolatától. Dühöngtem. Vajon elegendő e az út tapasztalata a változáshoz? Aztán csak figyeltem csendesen.

A főúthoz meredek lejtő vezetett, az úton mentünk egy keveset, aztán jobbra letérve ott állt az Ablánci malomcsárda romos épülete. Bélyegeztünk és azon tanakodtunk, hol állítsuk fel a sátrat. Végül az úton kicsit bentebb lévő ifjúsági tábor udvarán tettük meg, a fenyőfák árnyékában. Később jött egy túrázó srác is, akit a vadászok küldtek ide sátrazni. Így vált legálissá az itt tartózkodásunk és lett egy lakótársunk egy éjszakára.

Falinda

Reggel ráérősen keltünk, sehová sem kell rohannunk. Egy egész hetünk van a túra utolsó szakaszára, ami mindössze 71 km. Milyen furcs ez, régen azt gondoltam volna, hogy ennyit legyalogolni sok idő és fáradtság, most meg ráérősen készülődök és kicsit sajnálkozom is, hogy már csak ennyi van hátra.

Végül felszerelkeztünk és elindultunk a városon át a vasútállomásra, hogy felszálljunk a vonatra, ami elvisz Sárvárra, az utolsó szakaszunk kiindulópontjához. A városba érve a + - on visszamentünk a vár tövénél lévő pecsételőhelyhez, majd elindultunk kifelé a tűző napsütésben a lebetonozott, forróságot árasztó utcákon. Közben a közelben lakó egyik rég nem látott barátnőmmel értekeztünk, hogyan tudnánk egy találkozót összehozni.

Ők Bükkfűrdő felől jöttek autóval, mi meg Sárvár felől hátizsákkal. Végül a Csényeújmajornál lévő kápolnánál értünk össze. Leültünk az árokpartra és élveztük a találkozást, meséltük a sok történést, amit az évek alatt éltünk meg. Nagyon örültünk egymásnak, jó érzés volt újra összekapcsolódni. Ez a találkozó az úton olyan volt nekem, mint egy villanykapcsoló. A beszélgetés nyomán egy nagyobb rálátás és megértés részese lettem.

Amint meséltem az elmúlt életem eseményeit, arra lettem figyelmes, hogy rendkívül lehangoló, már unom mondani,  és megszűnt a hozzá kapcsolódó érzelmi töltet is. Innen nézve nyilvánvalóvá vált, hogy nem tiszteltem saját magam, nem becsültem meg az értékeimet, tudásomat, szakértelmemet, ezért a környezetem sem tisztelt és becsült meg. Így szolgáltattam ki magam és lettem áldozat. Ez a szerepkör sokunk tévedése. Amikor azt érezzük, hogy a dolgok és események rajtunk kívüli okok és emberek miatt történnek, vagy hogy tehetetlenek vagyunk, vagy nincsen választási lehetőségünk...

Én kiléptem ebből a szerepkörből még akkor ott, amikor eldöntöttem, hogy elég és a döntést cselekedet követte. Áldozatból cselekvővé váltam. Az utam első felében azokat a tényezőket, tulajdonságokat, hozzáállást, hiedelmeket láthattam viszont, amik akadályozó tényezői a változásomnak.

A barátnőm is meglépte évekkel ezelőtt ezt a lépést, a maga módján, hogy kilépjen ebből a szerepkörből, és ma sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb ember, mint valaha. Sőt ahogy hallgattam őt, valami nagyon fontosat tanultam meg tőle: nem feltétlen kell valami nagy és csodálatos tettet véghezvinni, a kicsi apró dolgok, amiket a mindennapjainkban élünk meg, ha boldogítanak, az életünk is boldogabb általa.

Nehezen indultunk el, már alkonyodott, amikor elbúcsúztunk és továbbáltunk Csénye felé. Az úton, ahogy haladtunk a naplementében arról beszélgettünk a párommal, hogy egyikünk sem tökéletes, mindannyiunknak megvannak a személyre szabott gondjai, de egy-egy találkozásban olyan inspirálói, tanítói lehetünk egymásnak, ami meghatározó, továbblendítő erővel, gondolatokkal tölt fel és visz tovább. 

A falut elhagyva az út jobbra az erdőbe kanyarodott. Itt vertük fel a sátrat egy erdei útkereszteződéstől nem messze a fák között, a lemenő nap utolsó fénysugarainál.

Falinda

A pihenő első két napját takarítással, térrendezéssel töltöttem. Valahogy az erdő természetes rendezettségét és sajátos tisztaságát szerettem volna bevarázsolni az otthonunkba. Most is eszembe jutott a gondolat, mennyi ember gyártotta tárggyal, kacattal vesszük körbe magunkat mi emberek. Mintha a biztonságra, az állandóságra, az önkifejezésre való vágyunk tárgyakba zárva próbálnánk birtokolni. Miközben valójában a világban és bennünk is állandó változás, fejlődés van jelen. S mi a sok-sok tárgyal körölvéve, körülbástyázva ezt a tényt igyekeznénk elfedni. De ilyenek a felöltött ruháink és szerepeink is. Ebben a térben lassan megkövülve, odaporosodva állandósulnak az emlékek, érzések, gondolatok, a  változó létbe betonozva, beledermesztve mindent.

A természet (és valódi emberi természetünk) másmilyem, másként működik. A természet természete a változás, megújulás, minőségek egymásba fordulása. Csak mi mai emberek akarunk mindent bebetonozni az örökkévalóságnak.

Ezért jó a kert, a kerti munka, a természetjárás, bármilyen természetben való tevékenykedés. Lecsendesít, tisztít,  megújít, közel hoz valódi természetünkhöz.

Miután szembesültem vele, hogy a változás és rendezettség igénye csak bennem van jelen ezért a tér körülöttünk pillanatok alatt visszarendeződik a régi megszokottba, abbahagytam a látványos rendezgetést. Azon töprengtem, vajon a három hónap alatt átélt tapasztalások mennyire stabil változást hoztak bennem és ez mennyire tud kihatni az elkövetkező életemre. Közel az utam vége és vele kezdődik az élet. Egyre többször jut az eszembe- vajon mi lesz?

Falinda

Reggel azzal keltem, hogy ez a zarándoklatom utolsó egyedül töltött napja. Az utolsó szakaszt már a párommal járom be.

Korán keltem, ráérősen pakolásztam, körüljártam a banyafákat. Minden apró pillanatot magamba öleltem. Az erdő adta kényelmes pihenőhelyet, a sátor képét az esőbeállóban, a zuhogó eső nyomán a reggeli napfényben a faleveleken megcsillanó vízcseppek szikráit, a madarak  reggeli énekét, az erdő hajnali sóhaját, amitől megéled minden és elindul az újabb nap.

Az út aszfalton vitt, de az erdő, az útra boruló fák ölelése nagyon szép és kedves volt. A levegő hűs volt, minden felfrissülve várta az új napot. Jobbra ösvény tért le az útról az erdő fái közé. Egy 1800-as években élt és tevékenykedett erdőmester és felesége síremléke. A néhány sor, ami kőbe vésve ott állt megérintett.

"Bajor tölgyek...tövén volt hazám,... ott ringatott a jó anyám. De több, mint fél-század: Magyar lett új honom, s magam-ültette tölgy borul a síromon."

Szinte suhantam az erdő fái között. Nagyon hamar elértem Gércét, az utolsó falut, ahova betérek. Reggelit vettem a boltban és a lépcsőn meg is ettem. Közben néztem a reggeli mindennapjukat töltő embereket.

A faluból kivezető út szőlőskertek alatt vitt. Aztán a sitkei templom mellett az út felvitt balra, úttalan kaszálón át a dombtetőre. Onnan le a Sárvárra vezető főúton át a másik oldalra. Magam sem tudom miért nem arra mentem. Talán, mert a jel nem volt egyértelmű, vagy tudat alatt semmi kedvem nem volt úttalan, jelzetlen pusztaságon átvágni. Mentem az úton, várva a leágazást. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem tértem le, ahol le kellett volna, elővettem a térképet. Ez is jó lesz, a Mária út itt tér el és nem sokára belefut a kékbe. Igazán jó volt így, mert az út szép, árnyas sétányon vitt és hamarosan ismét a kéken voltam. Átkeltem egy patakon és a túloldalon leültem az út szélére pihenni. Mögöttem a magas gaz sárga-kék virágözönben pompázott, fölöttem az útra hajló nagy fa hűs árnyékot adott. Jó volt itt. Figyeltem befelé. Még mindig van zaj, de már sokkal kevesebb, így jobban észreveszem mindazt, ami valójában körülvesz.

Az út jelzetlen, nyílegyenes, tűző napon vitt tovább. Végül egy les mellett kellett betérni jobbra az árnyas erdőbe. Ez is végtelen egyenes volt, sok vadászlessel. Az erdő szép, hűs, a szél is nekilódult. Kellemes volt így a séta. Szembe jött egy futó nő a kutyájával. Aztán egy pár is jött megpakolva, akár csak én. A lány messziről mosolygott, köszöntöttük egymást. Társak az úton :)

Bal kanyar után az országútra tértem, ami hamarosan elérte a 84-es főutat, amin átkelni nem túl egyszerű a forgalom miatt. Amint odaértem szemből kikanyarodott egy autó, aztán semmi. Szinte sétálva tudtam átmenni.

Az út Hegyközség mellett vitt tovább és én énekelni kezdtem, előbb csak csendesen dudolászva, aztán ahogy csak kifért a számon. Egy dal költődött át bennem és ahogy mantráztam éreztem, megtörtént. Az út, az erdő, a figyelem nyomán újjászülettem. Így értem el Sárvár szélét. A jel rákanyarodott a főút melletti biciklisávra. Mentem és élveztem a haladást, az utaz, a szelet, a pillanatot. A Rába fölött átvezető hídon megálltam és gyönyörködtem a csillámló folyóban. Aztán eszemben jutott ez ugyanaz a pillanat. Három hónapja ugyanígy álltam a Berettyónál és megszületett bennem a változás igénye és a cselekvés impulzusa. Most itt állok ugyanúgy és visszatekintve látom, megtörtént, átéltem.

Az út véget ért, betelt. Még eltöltök az erdőn pár napot az utolsó szakaszon a párommal. Ez lesz a levezetés, a plusz ajándék. Álltam ott a folyó felelett és elmerültem a látványban, az érzésben.

A városon újabb nyílegyenes út vitt befelé, nyüzsgő üdülőövezeten át. Ez már az emberek teremtette  "erdő". Az út a várparkig vezetett. Itt bélyegeztem és a + - on elsétáltam a vasútállomásig. Jegyet vettem hazafele, és néhány perc várakozás után már vitt is a vonat.

Néztem az elsuhanó tájat. Milyen más innen. Innen csak egy szép kép. Benne lenni, a fák, bokrok között járni, az erdőben benne járni egészen más, élő, élettel feltöltő.

Aztán már csak a felhőket néztem az égen, végül elszunyókáltam. 

Pestre épp a délutáni csúcsforgalom káoszában értem. A párom kijött értem az állomásra, és ahogy mentünk át a városon különös érzetem támadt: emberek körülvéve ember által gyártott tárgyakkal, nagy igyekezettel összeválogatva, hogy minél hűebben tükrözze az önkigejezést, a kifelé való megnyílvánulást és hatást.

Most pár nap pihenő következik, majd kettesben végigjárjuk a kéktúra utolsó szakaszát Sárvártól Írott-kőig.

Falinda

Éjjel felébredtem, nehezen tudtam visszaaludni, aztán sikerült annyira, hogy amikor újra felkeltem, már sütött a nap. Fél 7 volt. Csendesen pakoltam, mert a kempingben még mindenki szunyókált. Mire menetkész voltam a tulaj álmos ábrázattal előbotorkált és kávéval kínált. Elköszöntem és útra keltem.

Az út egyenesen a tavak mellett vitt, de a vízből semmit sem látni. Aztán egy leágazás bal oldalon, nem is tudtam miért, csak úgy lementem rajta. És ott volt a tó. Horgásztó, a partja tele stégekkel. A legközelebbihez lementem, leültem a farönkre, ami ott volt. Gyönyörködtem a látványban, megreggeliztem. Egy bő órát eltöltöttem itt. Aztán összepakoltam és indulni készültem, amikor a szemközti oldalról egy férfi odamotorozott és kérdőn megállt a "stégem" lejáratánál. Ösztönösen közöltem, nem horgászok, csak a tavat jöttem le megnézni. Nem?! Nem. Elhajtott, de visszafordult és megállt mellettem. Akkor már látta, hogy túrázó vagyok és kérdezgetni kezdett az utamról. A látszat és előfeltételezések- mosolyogva köszöntem el és vettem lábam alá az utat.

Jó érzéssel töltött el, hogy megajándékoztam magam az tó élményével. Semmi rohanás, célratartás igyekezete. Adtam magamnak teret, időt átélni. Közben az út jobbra kanyarodott egy hosszú, egyenes, murvás, de nagyon szép erdei útra. Felnéztem a fejem fölött egymáshoz simuló lombokra és mosolyogtam. Igen, így kell ezt csinálni, élvezni az életet, a pillanatok adta lehetőségek ajándékait. Az életben is. A szememet, a tekintetemet időnként fel kell emelni az útról, így megláthatom mi vesz körül, gyönyörködhetem benne. A gondolataimat a múltból vagy jövőből a jelen pillanatába hozva észrevehetem, megláthatom és átélhetem az út adta lehetőségeket és élve velük boldogító, inspiráló, erőt és új lendületet adó élményekben lehet részem.

Bennem most íródik át minden. Nem is kell több a változáshoz, mint hogy a gondolati sémák átíródjanak. Aztán szépen minden ezen alapulva rendszert vált és elindul az új. Másról van itt szó, mint az állandó gondolkodás, gondolatokban létezés, agyalásról. Mert ezek elfárasztanak, energiát vonnak el. Amiről szó van, az a gondolkodásmód váltás és az annak nyomán érkező gondolati impulzusok utáni cselekvés. Ez az, amiben a változás létre jön. Cselekedni kell, tenni, megélni, tapasztalni. Ezért vagyunk itt a világban.

Az út felkanyarodott jobbra Hosszúperesztegre. A falu valóban hosszú volt. A faluból kivezető út szintén, szántóföldek árnyéktalan közén. Jött szembe egy apa a kisfiával. Nagy emberen nagy zsák, kis emberen kis zsák. A férfi elgyötört arca árulkodott arról mi vár rám. 

De mint annyiszor bebizonyosodott már, hogy az erdő mindenkinek azt adja, amire személyre szabottan épp szüksége van, mire elhaladtam a páros mellett az égen a bárányfelhők eltakarták a napot, a szél felerősödött és hűvös levegőt fujt felém. Így kellemes időben tehettem meg az előttem álló dombtetői utat. A számtóról az erdőszélre, onnan a Tomaji erdőbe vezetett az ösvény. Aztán két erdősáv közötti virágos rét. Ha nincs a telefonom azt se tudom merre az előre. Vagy nem voltak jelek, vagy nem vettem észre őket. Már nem zavart, ha úgy volt mentem a jelzés mentén, ha kérdéses térképpel, telefonnal vagy épp megérzés után. Úton, út mellett, tévúton :) Semmihez sem ragaszkodtam, a segítség, az adott helyzethez való igazodás természet része lett az utamnak. Nahát, a testem, a lábaim után most a gondolkodásom is kezd rugalmasabbá vánli.

Egy jobb kanyar után újta erdő árnyasa várt és favágók az úttól nem messze. Kitették a figyelmeztető táblát is, hogy favágás és áthaladni tilos és életveszélyes, de mit tehet ilyenkor egy túrázó? Én sietősre vettem és átcsusszantam a kérdéses helyen. Közben azon tűnődtem, hogy napok óta megjelenik a kidőlő fa képe. Ezekkel a gondolatokkal értem el Káldot. A faluba egy emelkedő utcán értem be. A bélyegző az iskolánál. Míg végeztem a dolgom jött egy fiatal nő, jelentőségének teljes tudatával és mindenhatóságával, telefonnal a kezében vonult el mellettem. Ránéztem, hogy köszönjek, de nem méltatott figyelemre. Mosolyogtam, ő nem lehet más mint az iskolatitkár. Aztán két másik nő jött ki az épületből, a takarítók tőlük érdeklődtem közkút után és tőlük kaptam ivóvizet. Úgy éreztem magam, mintha otthon lennék. Ugyanazok a szerepek, ugyanazok az emberi viszonylatok, pedig az ország túlsó felén vagyok. Figyelemre méltó.

A faluból kivezető út a bevezetővel párhuzamosan vitt ki. A falu szélén egy csinos pihenőhely várt. Nagyon gyorsan haladok, ebben a tempóban még ma elérem Gércét. Így lassításként egy hosszú pihenőt tartottam.

Az út a Hidegkuti vadászházhoz előbb egy murvás úton, majd jobbra balra letérő utakon vitt, sokszor igen szép erdőkön át. Az eső csepegni kezdett. Jobbra esőbeálló, jó kis sátorhely lenne esős éjszakán, de nem állok meg megint kora délután. Újra jól vagyok, az előző napi rosszullét tovaszállt, még szeretnék menni. Csak az eső bírja ki, míg a vadászházhoz érek. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy rohanok a mihamarabbi célbaérés reményében és közben alkudozom az esővel, hogy csak még egy kicsit bírja ki, csak még ez a kanyar, meg az az útszakasz férjen bele. Mit csinálok? Hova ez az eszeveszett igyekezet. Így léteztem eddig. Feladat feladat hátán, egyheti tennivaló belepréselve néhány órába, cél és teljesítmény, öröm, sikerélmények, boldogító pillanatok nélkül. Megálltam. Elég. Minek rohanni, az eső úgyis esik, ha akar, én úgyis elérek addig, ameddig kell. Na és ha ázom? Átéltem már néhány felhőszakadást és azon túl, hogy vizes lettem, még át is mosta a lelkem. Legyen úgy, ahogy lennie kell. Bárhogy is lesz, jó lesz úgy. Lassabbra vettem és újra láttam az erdőt magam körül, a bogarak kevésbé verték ki a szemem, és amikor az utolsó egyenesbe érve eleredt az eső békével fogadtam. Elővettem a kamáslit, meg az esőkabátot és mentem tovább. A vadászháznál a pihenőben volt pad meg asztal, de esőbeálló nem. Az esőkabát alatt bélyegeztem és a keskeny, aszfaltozott erdei úton továbbundultam. Ilyen időben valódi áldás az aszfaltút, sár és vízözön nélkül jól lehet rajta haladni. A távolban egy termetes őz kijött az útra unni a friss esővízből. Többször is rámnézett, és csak akkor ugrott vissza a fák közé, amikor már egészen közel jártam.

Aztán úgy 1 km-re a Rózsáskerti erdészháztól a tanösvény egy állomásán az úttól beljebb megláttam egy pihenőt, esőbeállóval. Az erdő mégis adott nekem egy ilyet éjszakára. Az utolsó egyedül töltött sátrazós éjjelemet egy pazar pihenőben tölthetem két banyafa hatalmas kidölt törzsei oltalmában.

A szakadó eső ellenére kényelmesen állíthattam fel a sátram, az esőbeállónak köszönhetően. Kiteregettem a vizes holmim, fürödtem, pihentem. Sok időm volt, hisz 5 órakkor már itt voltam. Az utolsó estém egyedül kényelmesen, ráérősen telt.

Falinda

Délben érkezett meg a szállásadónk, hogy visszavigyen a vasútállomásra. Érdeklődött, hogy éreztük magunkat, meg voltunk-e elégedve a hellyel. Meg bizony, hisz pazar volt a természet csendjében, gyönyörű környezetben, kényelmes ágyban, tágas, tipp-topp szálláson tölteni a pihenőnapot. Szabadkozott a központtól való távolság miatt. Elgondolkodtatott. Mert volt egy vendéggel rossz tapasztalata, aki kifogásilta a nagy csendet és természetközeli közeget, a hely kivételes adottságait hiányosságnak véli. Milyen jellemző, hányan járunk sokszor hasonló cipőben, gyakran teljesen észrevérlenül. Mert olyan igényeknek, elvárásoknak igyekszünk megfelelni, amiknek nem kellene, vagy egy negatív minősítés nyomán értéktelennek látjuk, ami nagyon is értékes. Itt visszaköszön a néhány nappal ezelőtti meglátás, miszerint az értékeket ott kell éltetni,  és olyanok között, ahol és akik között méltó helye van.

A vonat hamarosan beérkezett és elvitte a páromat. Nekem viszont nem sok kedvem volt nekiindulni a tikkasztó hőségben a Sümegról kivezető végtelen aszfaltútnak. Így újra ücsörögtem egy darabig az állomásin. Eszembe is jutott, lassan törzsvendég leszek itt. 

Végül csak elindultam. Az út nyílegyenes, árnyéktalan olvadt aszfalt kilómétereken át, amiből nem sokat érzékeltem, ugyanis a monoton egyhangúságban a gondolataim a reggeli kérdésem körül forogtak. Arra ébredtem, hogy pár nap és vége az útnak. Mi lesz, mihez fogok kezdeni? A párom csak annyit mondott, ahogy jött az úton, állj több lábon, a munka keresés helyett a lehetőségeket keresd.

Lehetőségek. Ha váltottam mindig teljesen újba kezdtem, valami újat tanultam és lassan gyakorlottá váltam benne. Az úton felsorakoztak mindazok a képességek, irányultságok, amikkel rendelkezem. Mi mindenem van, ami jó alapja, kiindulópontja lehet az újnak? És dőltek az ötletek, a lehetséges tevékenységek, alig győztem felfogni.

A végtelennek tűnő úton egyszer csak visszanéztem, magam sem tudom miért. Milyen jól tettem, nagyon szép volt, ahogy az út egyenesen a várnak tartott. Megint egy régi kép tűnt fel, lovasszekereken mennek a népek a várba, ami ott várja őket az út végén.

Végül nekem is véget ért a beton, egy jobb kanyar után szántóföld melletti kocsiúton mehettem tovább. Aztán bal kanyar és máris Kisvásárhely szélén találtam magam. A haranglábat alig vettem észre, egy férfi visszairányított a kéktúra vendégházhoz, hogy az udvarán lévő csapból lesz ivóvizem. Végül víz is lett és pecsét is, így mehettem tovább. 

A faluból egyenesen ki, majdjobbra ismét aszfalt, szerencsére röviden, majd újra jobbra földút, aztán balkanyar, jobb kanyar, bal kanyar, jobb kanyar... Minden útszakasz egy újabb ötletet hozott. Végül leültem egy út széli bokor árnyékába és leírtam az ötleteket.

Értek a gyerekekhez, a kisgyerekek közösségben való neveléséhez, miért hagynám veszni. Szívesen dolgoznék még közöttük, persze csak részmunkaidóben.

Mindig is beleláttam a önmagam és mások lelki folyamataiba. Az erdőjárással, a természet megújító, tisztító, rendező erejével megtámogatva sok embert juttathatok hasonló élményhez, tapasztalathoz, mint amit magam is szerzek az úton. 

A kertem teremte rengeteg gyümölcsből készíthetünk lekvárokat, és akihez elérünk vele nem kell a bolti kitudjamiteszünk termékeket ennie. 

Hatalmas kertem van, rég tervezgetek egy gyógynövény ültetvényt, most elkezdhetem. Az úton ötletet kaptam, milyen egyszerűen lehet végezni a szárítást, van is helyem hozzá.

... 

Észre sem vettem és ott voltam az Ötvösi bélyegzőhelynél. A sümegi állomásin az egyik túrázó felhívta a figyelmemet, hogy óvatosan a fánál, mert darázsfészek van benne és igen aktívak. Nekem egyetlen kósza rovar jutott, az is messze döngicsélt. Eszembe jutott, hogy mindenki a neki szóló megtapasztalásokat kapja az úttól. A darazsak, meg a hozzá társuló félelmek a fiút illették. 

Az út forgalmas úton folytatódott, amin már nem indultam el. A bélyegzőtől és a főúttól úgy 5-10méterre az erdőben állítottam fel a sátrat. Nem túl ideális, sok a korhadt, kidőlt fa, de ma éjjelre ez jutott.

Falinda

Éjjel jól aludtam, a konfortérzetemet egyetlen apróság zavarta, a mosdatlanság, mert este víztakarékosság miatt elmaradt a palackzuhany. Már rutinosan pakoltam és 6-kor menetre készen álltam. A füzetembe lejegyeztem még a hugom előző esti ötleteit a listámhoz. Van itt miből válogatni :)

Ahogy elindultam és letértem a vasúti híd után balra, szédülni kezdtem. Megálltam, kicsit vártam, aztán elindultam. A közérzetem egyre rosszabb lett, gyengültem. Az utak jobbra, balra tértek, főként erdei, vadászati utak, sok lessel. Egy rövid szakaszon kerítés mellett derékig érő gaz harmata áztatott, vagy erdő széli nap sütött, de a délelőtt nagy részét árnyat adó erdőben járhattam, amiért igen hálás voltam. Egy vadászlesre telepedtem enni. Éhes nem voltam, csak émelyegtem, de evés után se lett jobb. Akkor már a fejem is kezdett kótyagos lenni. Miután igyekeztem sokat inni izzadtam is csak épp hidegen. 

Találtam az erdőben egy pihenőhelyet. Lepakoltam és elnyúltam a padon. Jó széles volt, itt még éjszakázni is lehetne egyszál hálózsákban. Jó darabig pihentem itt. Sok erőm nem volt továbbmenni, de még csak 10 óra volt, így mégis elindultam.

Egy napos erdőszél következett. Nem megyek ott! - született meg bennem az elhatározás. Néztem a lehetőségeimet. Láttam, hogy az úttól néhány méterre az erdőben el tudok menni, sőt onnan még a jelzéseket is látom. Így történt, hogy saját ösvényt vágtam a fák között. Jó döntés volt, mert a figyelmem a léptekre, a fákra koncentrálódott, jobban haladtam a változatos környezetben és mindettől feléledtem.

Az út keresztútba torkollott, ahol jobbra vitt a jelzés. Egy farakás mellett pihentem, erőt gyüjtve az előttem álló hosszú napos útszakaszra. A közérzetem csak nem volt a régi. Ekkor kezdtem azt érezni, hogy mindez a tegnapi tűző napos aszfalttúrám hozadéka. Az agyalás+hőguta+napszúrás. A figyelmem a jövőn volt egész nap, észre sem vettem a hőséget, a napot. Nem voltam jelenben. Ennyi.

Az út a Szajki-tavak mellé kanyarodott. A bélyegző az erdészháznál. Szemben kemping. Kaptam a lehetőségen és bár még csak 2 óra volt bevettem magam a kempingbe. Sátrat állítottam, fürödtem és hűsöltem. Hamar lefeküdtem aludni.

Ma az erdő nagyon vigyázott rám, kaptam hűs, árnyas erdei utakat, alternatív lehetőséget másik utat választani és korai pihenőhelyet, hogy rendbe tudjak jönni. Csak észre kellett vennem és élni a lehetőséggel. Megtettem, hálás vagyok az erdőnek az ajándékért és magamnak, hogy éltem vele. 

Falinda