Sátorbontás után elköszöntünk a helyiektől és útnak indultunk a Nagy- nyugodó felé. A tegnapi esőnek köszönhetően lucskos, vizes úton haladtunk. Ma reggel már könnyebb volt a lépés és a zsák is, mégis lassabban haladtunk. Az indulás után nem sokkal a Cseréptónál pihenőt tartottunk és beszélgetni kezdtünk az előrehaladásunk belső motivációjáról. Eddig mindkettőnket a következő pont mihamarabbi elérése motivált, akár az életben. Ott a cél és a leggyorsabb, legrövidebb úton odaérni. Persze ekkor semmit sem veszünk észre az útból.

A párom megkérdezte miért szeretem az erdőjárást. Miért is? Mert a természetet járva, közben a belső folyamatokat megfigyelve, felszínre hozva a táj finom visszajelzésekkel visszatükrözi azt, ami bent van és ha jól figyelek és észreveszem ezt az összhangot, nagyobb rálátásban, felismerésben és megértésben lehet részem önmagamat, az életemet illetően. Minden természetben töltött pillanattal közelebb kerülök önmagamhoz és jobban értem saját természetemet is.

Ezekkel a gondolatokkal folytattuk utunkat figyelve a belső késztetéseimket. Az első lépések után alacsony cserjésen vezetett át az út, a tegnapi eső leveleken megülő cseppjei frissítő zuhanyként hulltak ránk. Tulhaladva csurom vizesen mosolyogtunk magunkon, megmosdatott az esdő.

Az élelmünk fogytán úgy döntöttünk kitérőt teszünk Rudabányácska felé, letérve a kék jelről, de hiába gyalogoltunk sehova se jutottunk. Már eltelt a fél nap és mi alig tattünk meg 6-8 km-nél többet. Egy meredel kaptatón lepakoltunk és pihenőt tartottunk. Megállapítottuk, hogy olyan érzésünk van, mintha időspirálba keveredtünk volna, vagy legalább is eltűntünk volna a semmibe. A kaptató végén újra lepihentünk a tisztáson,. Itt derült ki, hogy már a Körtefa- nyeregben vagyunk sok-sok kilómétert megtéve. Nem sikerült letérnünk a kék útról. Ezen mosolyogva és azon töprengve honnan lesz ételünk és vizünk, haladtunk tovább. A Vörös-nyeregnél lévő keresztúton újra lepakoltunk, hogy a Fejedelem-forrásból vízet merítsünk. Ott vettük észre a házikót a fák között. Ez volt a Banda-lak, a tulajdonos beinvitált bennünket és megkínált egy tál finom levessel. Igazi ajándék volt, aztán beszélgetni kezdtünk és a valódi ajándékot még csak ezután kaptuk meg. A férfi debreceni mondhatom földim, hisz alig 40 km-re lakom onnan. Kiderült, hogy itt az erdő sűrűjében 7000 négyzetméteres gyümölcsöse van. Beszélgettünk kertszeretetünkről, növényápolásról, gyógynövényekről, egészségről, életről. Itt az erdő mélyén egy igaz rokon lélekre találtam. Köszönet az ajándékokért. A közel két órás pihenő és lelki töltekezés után szárnyakat kapva indultunk tovább a Nagy-nyugodóhoz. Pecsételtünk, majd sátorhelyet nézegetve mentünk tovább. A Bányi-nyeregben a közutat elhagyva sátraztunk le az erdő széli tisztáson.

A mai nap az útról szólt, arról, hogy nem biztos, hogy a legrövidebb, leggyorsabb út a jó út, s hogy a vak célratartás megfoszthat azoktól az élményektől, ajándékoktól, amik út közben várnak ránk. 

Falinda